Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 10. szám - Pelle János: Debrecenből Auschwitzba
kában élt, onnan települt vissza. Nyelveket beszélő, művelt ember volt, aktív szociáldemokrata, az ismert debreceni képviselő, a Peyer Károly közeli munkatársának számító, és a német megszálláskor vele együtt letartóztatott és Mauthausenbe deportált Györki Imre híve. (Ugyanakkor Radó névre magyarosított nagybátyja a kormánypárt támogatója volt.) Roth úr ortodox zsidó volt, megtartotta az ünnepeket, a fiát, Miklóst délutánonként vallási iskolába, héderbe járatta. Kiterjedt családi kapcsolatokkal rendelkezett, hozzá hasonlóan magyar identitású rokonai éltek Romániában, illetve Csehszlovákiában. Miklós idősebb testvérei közül Andor cionista lett, 1939-ben vándorolt ki Palesztinába, míg a nővére Párizsba ment férjhez, egy ott élő magyar zsidóhoz. A család olvasta a külföldről rendszeresen érkező leveleket, és a hazai liberális és baloldali újságokat, továbbá hallgatta a külföldi rádiókat is, melyekben azonban alig esett szó arról, hogyan bánnak a németek a megszállt területeken a zsidókkal. A Róth család a „zsidótörvények” bevezetése után, értesülve arról is, milyen szörnyűségesen bánnak a munkaszolgálatosokkal a keleti fronton, sőt még a szlovákiai deportálások ismeretében is bízott az államban, lojális polgár maradt, ragaszkodott magyar identitásához. Sokan gondolkodtak hasonlóan. „Lassan ’óvatos várakozó álláspont’ alakult ki a kisiparos és kispolgári körökben a külvilág irányában. Várakozó volt, mert ez a kis közösség meg volt győződve arról, vagy legalábbis szerette volna hinni, hogy visszatérnek a normális viszonyok, és a közhangulat ugyanolyan lesz megint a zsidó honfitársak iránt, mint amilyen az 1914-18-as háború előtt volt. Következésképpen türelmesnek kell lenni, mert a dolgok elrendeződnek, és minden ugyanolyan lesz újra, mint az első világháború előtt.” Ezt az illúziót Debrecenben a civil társadalom táplálta, mely távolról sem volt ellenséges a második világháború éveiben a zsidókkal szemben. A város előkelőségei, a református és a katolikus gimnázium tanárai továbbra is dolgoztattak a kiváló minőségű ruhákat készítő úri szabóval, a vele való beszélgetések során érzékeltették, hogy mennyire várják a háború végét. Bár a városban voltak antiszemita incidensek, és a nyilasok többször is tüntettek, például a Pásti utcai ortodox zsinagóga előtt, Horthyt éltetve és „Zsidómentes Magyarországot” követelve, a város vezetése, a helyi elit nem azonosult a radikálisokkal. 1943 nyarára, az olasz „kiugrás” után az egyetemi diákszövetségek is lecsendesedtek. Róthék már a gettóban értesültek arról, hogy Kölcsey Sándor, Debrecen polgármestere és a város főügyésze a zsidósággal szembeni embertelen bánásmód elleni tiltakozásként lemondott. (Valójában az antiszemita főispán, Bessenyei Lajos mentette fel tisztségéből, mert ellenezte a gettózást.) A debreceni polgárok jelentős része, amennyiben a zsidók menedéket kérnek tőlük, feltehetően vállalta volna a kockázatot, és elrejti őket. Erre utal, hogy 1944 májusában ezzel a szavakkal fordult idősebb keresztény munkatársa az asztalosinasként dolgozó Róth Miklóshoz: „Nézd, Miklós, bezárva lenni a gettóba, ez teljes Róth Miklós 32
