Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 8. szám - Sümegi György: Utószó Kovách Aladár művéhez
UTÓSZÓ Kovách Aladár (1908-1979) író, dramaturg, szerkesztő, erősen kötődött az erdélyi kultúrához (Désen született), a családja valószínűleg a trianoni országvesztés, területváltoztatások után költözhetett Magyarországra, Budapestre. Kovách 1927-ben megnyerte az országos középiskolai irodalmi versenyt, majd leérettségizett, s ugyanazon évben írói arcképek címen irodalmi rovatot indított a Nemzeti Élet hetilapban. Magyar nyelv- és irodalom-francia szakon diplomázott (egyes lexikonok szerint művészettörténetet is hallgatott), egy évig a Sorbonne ösztöndíjasa volt Párizsban, Rajk Lászlóval együtt. A generációja íróit bemutató Új szó című lexikont (1937) Halasy András álnéven publikálta. „Csendes szemle ez, de itt van az egész Fiatal Magyarország, a rügyek s a reménység határon innen és túl. Itt van az építő új Erdély, a soknyelvű észak és néhány szép névben déli aranykalászok” - írja a kötet bevezetőjében az akkor 29 éves szerző. S valóban, Kovách nem alkalmazott semmiféle megkülönböztetést. A korabeli magyarországi alkotókat érzékelhető szellemi hovatartozásukra való tekintet (pl. népiesek, urbánusok) nélkül vette számításba. így természetes, hogy Bálint Györgytől, Erdélyi Józseftől Radnóti Miklósig és Vas Istvánig, Veres Péterig, Fábián Dánieltől, Ignotuson, Fejtő Ferencen át József Attiláig, Weöres Sándorig mindenkit szerepeltet. Az erdélyiek talán egy kicsit akkurátusabb tárgyalásban, részletezőbben vannak jelen (természettudományi szerzők pl), mint a többiek. S javukra néha az arányok is eltolódnak, pl. Balázs Ferencről írta a leghosszabb lexikoncímszót (58 sor, miközben 3-6 sorosak a mini-bemutatói). Ebben írja: „épp e sorok fogalmazása közben ér utol a hír, hogy meghalt”, vagyis 1937. május végén. Kovách generációja, a fiatal Magyarország soraiba számítja a történészeket, néprajzosokat (Bálint Sándortól Lükő Gáboron át Tömöri Violáig), régészeket, művészettörténészeket (Balogh Jolán, Dercsényi Dezső, Bogyay Tamás, Gerevich László, Grandpierre Edit, Kádár Zoltán, Váyer Lajos stb.) ugyanúgy, ahogyan néhány képzőművészt is (Buday György, Gy. Szabó Béla, Lajos Ferenc). Összegzésül azt is megfogalmazza, hogy „három, egymás mögött álló tiszta vonala van ma a küzdő szellem Magyarországának. Az első az Ady-Szabó Dezső-Bartók-Kodály-Rudnay-Vaszary-Csók-vonal. /... / A második vonal Féja Gézától-Kodolányin-lllyésen-Matolcsyn-Kerék Mihályon át Németh Lászlóig fut. /.../A nemzedék két kariatidája: Németh László és Tamási Áron./.../ Márai Sándor erőteljes ellentéte az egész arcvonalnak. /.../A polgárt támasztja fel. /.../ A harmadik vonal közvetlen az előbbi mögött, most fejlődik ki”. Természetesen, lehet vitatkozni Kovách Aladár1 fölfogásával, de bizonyosnak tűnik, hogy a „négyszáz fiatal magyar író lexikona” a lehető legszélesebbre vonja generációja, vagy talán pontosabb így: az 1930-as évek magyar művészeti és szellemi életében szereplő fiatal és középgenerációs szerzők sorát. Szemléletileg sokkal erősebben sugallja az együvé tartozást, mint az elkülönülést vagy elzárkózást. Éppen a 30-as évek derekán teszi ezt, amikor a népies irodalom megerősödésével látványosan eltávolodnak egymástól a pólusok. Szerkesztőként, irodalomszervezőként legjelentősebb, irodalomtörténeti fontosságú tette a Bolyai Akadémia (valóságosan nem működött, csak Kovách képzeletében virtuálisan létezett, talán a hivatalos akadémiával szemben tételezte) könyvsorozata, a Bolyai könyvek kiadása 1939-1944 között.2 A sorozat általa össze70
