Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 4. szám - Alexa Károly: Szövegvendégség - egy valahai fiókban (II. rész)
hangulatának, sőt abba a sorba illeszkedik, ahol a napi liberális politizálás által oly erőszakosan „lanszírozott” legkülönbözőbb devianciák és margináliák találhatók. Nem. Tehát az ajánlat: arra próbáljunk kíváncsiak lenni, hogy egy valóban „talmi” irodalmi esemény, konkrétan: egy titokban, észrevétlenül, de hallatlan széles körben és döntően a szóbeliség keretei között „kanonizálódott” szövegtárgy miként képes alapvetően fontos poétikai, irodalom- és eszmetörténeti problémák bemutatásának kiindulópontja lenni. Bár számos irányba is elindulhatunk, térjünk vissza ahhoz az - egyelőre - indoklás nélküli fentebbi állításhoz, mely szerint a Toldi pajzán, pornográf, obszcén, trágár (stb.) átirata 1995-96-ban lett részese a magyar irodalom - legitim - nyilvánosságának. 1995. július 20-23-án rendezte meg a hévízi Csokonai Társaság az évi tanulmányi napjait, A szexualitás nyelve a magyar irodalomban címmel, amelynek némely dolgozata a következő évben kötetben is megjelenik. Sokan legyinthetnek, hogy egy marginális, félprivát „kapcsolati” kör rendezvényét irodalom- és mentalitástörténeti határpontként jelöljük meg, amire esetemben és ezeken a napló-lapokon az a személyes mozzanat sem ad felmentést vagy akár csak magyarázatot, hogy magam is régóta tagja vagyok ennek a baráti-kulturális közösségnek, Csokonai-díjam is van, 1998 óta minden évben ott voltam az előadók között, sőt a legutóbbi öt évben - az idei év eleji lemondásomig - én lehettem a Társaság elnöke, s rövidke ideig még a Hévíz című lapot is szerkesztettem. Meggyőződésem, hogy a Csokonai Társaságot a szerepe, hatóköre, szakmai érvényessége (ha közpolitikái súlya talán nem is), a rendszerváltozás körüli évek egyik figyelemre méltó - nem központi - intézményeként jelölheti meg. Amely egy civil-asztaltár- sasági szerveződésből vált intézménnyé, példázva azt is, hogy egy spontán polgári kezdemény az illetékes önkormányzatra és a helyi gazdasági „potenciálra” is milyen jótékony, gazdagító hatással képes lenni. Ennek a körnek meghatározó eleme, és itt térünk vissza szűkebb témánkhoz, pontosabban fogalmazva, annak emberi és civilizációs „mögötteséhez”, az, hogy mind a létrejöttében, mind a működtetésében jellegadó szerepe volt a magyar irodalmi emigrációnak. A Társaság maga is Major-Zala Lajos, 1949 óta Svájcban élő költő (és civilben: „orvoslátogató”) névnapozó köréből nőtt ki - olyan esetenkénti vagy vissza-visszatérő, esetleg másutt felbukkanó társakkal, mint Csurka István, Weöres Sándor, Takáts Gyula, Rónay György, Cseh Tamás, Csengey Dénes, Erdélyi Zsuzsanna, Bertha Bulcsú, Tüskés Tibor, a keramikus Németh János stb. Az 1995-ös konferencia előadásai közül íme néhány: Major-Zala - A szexualitás nyelve: a test és szerelem nyelve („sok problémát okozott az ágyék körüli vidék szó- tárosítása”, nagy gondot jelentett a szavak kiválasztása során „a régieket, talán a legszebbeket és a legmagyarabbakat a kloákából kiemelni”); András Sándor - Erotika, pornográfia, s a költői obszcén („sem a durva szavak, sem az eufémikusok nem képesek megfelelő módon működni”); Kemenes Géfin László - Miért nincsen magyar Lady Chetterley’s Lover? („az obszcenitás csak akkor jelenik meg, ha a lélek utálja a testet és fél tőle”); Jolánta Jastrzebska - A szexualitás idiolektusa Móricznál; Pál Fe63
