Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 6. szám - Alexa Károly: Szövegvendégségben - Nagy Gáspárnál
Időm jelentős hányadát Vas megyében töltöm, ennek is számottevő részét irodalmárok között, és a beszélgetés gyakran rá-ráfordul Gazsira. Verseire, iskolaéveire, későbbi sorsára, itthoni felbukkanásaira, személyiségére, hatására, gesztusaira. Költészete túlélési esélyeire. Valahogy mintha végleg otthonra kezdene lelni az itteni irodalmi közbeszédben, a nyugati pannon táj kultikus költői között - Weöres, Nagy László, Berzsenyi. Hét éve halt meg és merem remélni, hogy ez az erős fél évtized már döntött- ki lehetne persze a megmondhatója, hogy milyen távlatosan - életműve maradan- dósága dolgában. Mert, tapasztalhattuk elégszer, ezek az évek a legkétesebbek: ekkor dől el az, hogy a közvetlen utókor személyes képviselete, a család, a barátok, a pártoló kritika tud-e mozgósítani annyi figyelmet és energiát, ami elláthatja majd a további évtizedeket kellő szellemi munícióval. Semmilyen értelemben nem voltunk „egy álombéliek”, nagyon is különböző világokat hoztunk magunkkal, felnőtt fejjel találkoztunk, ennél fogva igazán közeli barátok soha nem lettünk, de érzékelhettem, hogy kapcsolatunk „második félidejében” a közös munka során, a szaporodó találkozások révén a személyes rokonszenv feloldotta a - mégoly jelentéktelen - elválasztó tényezőket, a halvány ízlésdifferenciákat, az alkalmi személyes kötődések kényszereit, meg az egyéb elfogultságokat, sőt talán még valamennyire a hitbéli-teológiai eltéréseket is, amiket a szokványosnál- alighanem - fontosabbnak tartottunk. Jó pár hónapja abban az irdatlan papírtengerben evickélek, ami felgyülemlett elmúlt évtizedeimben, nagyjából akkortól, amikor először került a kezembe Nagy Gáspár-verskézirat. Ez a hetvenes évek legelején volt a Kortárs réges-régi szerkesztőségében, az azóta nyom nélkül eltűnt Alpári Gyula utcai sötét, zegzugos épületben. Mi tagadás, bennem, mint újdonsült szer- kesztőtanoncban aligha volt meg a kellő figyelem e „pályakezdő” költemények iránt, nekem, akinek - képzelgek hajdani kamaszdölyfös „redaktori” önmagámról - egy Illyés Gyula meg egy Weöres Sándor volt az „ügyfelem” (akiknél versekért kuncsorogtam). Másfélék voltak a költői ideáljaim is. A kettőnk kapcsolata, miként a minket körülvevő irodalmár társulásoké is, valamikor az évtized közepe és vége táján kezdett összeérni, mondanom se kellene: a Mozgó Világnál. Gazsi kultikus verseket publikált a lapban: Csak nézem Olga Korbutot, ÉvTi- ZeDhAtArHÍD. Ma már úgy látom, hogy ezek a versek a generációs lírai önmeghatározás történetében hasonló jelentőségűek, mint azok a „botránydarabok”, amelyek a rendszerváltozás nemzeti indulatszerkezetét majd - máig érvényesen - meghatározzák: az Öröknyár meg A Fiú naplójából. Összemelegedtünk, ahogy a politikai nyomástól egyre összébb szorultunk. Össze a valóságban is. És erre papírjaim vannak... Ha lesz majd Nagy Gáspár Archívum, annak gondozói bizton számíthatnak tőlem (vagy „jogutódjaimtól”) jó pár levélre, dedikált kötetre, fényképre, verskommentárra. Vagy egyéb dokumentumra. Ilyen „egyéb” pl. az a meghívó, ami 1994. május 20-ra invitál némi historizáló együttlétre Emma asszony pincecsárdájába (régen bezárták, ahogy ezt a drága asszonyt is a sír), oly sokunk hajdani ellenzéki barlangjába, a Török utcába, amely pontosan ekkor újra ellenzéki gyűldehellyé vált. A meghívó a Hitel újlipótvárosi szerkesztőségéből érkezett - egy régi fénykép viszont még a „klasszikus” Szállás utcai redakcióbán ábrázol bennünket, Gazsi könyököl, mereng, előtte kávéspohár, én éppen hozzá beszélek, élénk cigarettafüstben. És itt van kéziratos munkaköri leírása a Hitel vezetéséhez. Egy jellegzetes 2. ponttal: „Kéziratok szerzése, gondozása - a korrektúra fokozott ellenőrzése, tekintettel a szépírók jogos érzékenységére!” Egy korábbi kép, azaz hogy két kép, viszont 1988. június 16-án készült, a 301-es parcellában. Hajlanék arra, hogy ezt a pillanatot jelöljem meg, amikor 35
