Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 6. szám - Alexa Károly: Szövegvendégségben - Nagy Gáspárnál

kapcsolatunk véglegesen megszilárdult. Együtt vagyunk a még névtelen sírhalmok között, de nem ugyanazon a képen. Az egyiken Nagy Gáspár beszél, én nem látszom a tömegben, a másikon Rácz Sándorral az élen énekeljük a Himnuszt, ott meg Gazsi nem látszódik, de én pontosan tudom, hogy áll. Hogy hol álltunk akkor..., csakúgy mint előbb és utóbb végig... Aztán egy hosszú zöld tintás levél 1985-ből a cenzúra „pillanatnyi állásáról”, azzal végezve, hogy „

1. Rudi bátyánk reméljük, felrázza a piros-kékeket, nálunk is új edző kellene.” Egy fénymásolat az Öröknyárról, szintén Vasas-Fradi kommentárral, egy magnófelvétel gépelt változata ugyanerről a versről 1986-ból. És így tovább, és így tovább.

Előttem egy „könyvnek álcázott füzetecske” - gyönyörű kézműves munka - születésnapi ajándék, 2005-ből, Egyházashetyére hozta Gazsi Bérbaltavárról, hogy írnám tele „pennámmal”... Mondván: „meglásd barátom, Károly, a Teremtő ád még rengeteg időt”. Neki nem adott. A könyv meg üres, és üres is marad, és ott lesz NG kötetei mellett a polcon. Amíg. Nekünk meg, megmaradottaknak, a két legfontosabb, ahogy az ajánlás záródik: „Pax és gaudium”.

Ülök egyházashetyei házamban (a kertem vége odanyúlik, ahol a valahai temető őrzi a Berzsenyi-ősök csontjait), előttem a könyvek, Nagy Gáspár kötetei, levelek, meghívók, versmásolatok, fotók, Életünk példányok, újságcikk-ki vágatok. Amelyeknek most már egyike az itt idézett cikk a Magyar Nemzet 2014. május 17-i számából. Különös élmény: ami tegnap még magánbeszéd volt, vallomásos emlék és emlékeztető, nyilvánossá válva mindenféle személyességtől független dokumentummá vált - „anyag” és „adalék”. Volt némi baráti visszhangja is: többen azt a lélektani dilemmát észrevételezték, aminek kimondása a mai eldurvult irodalmi életben kelthet, s keltett is némi figyelmet: hogy miként jöhet létre - szó szerinti értelemben is - mély barátság és politikai szövetség két ember között, annak ellenére, hogy származásuk, neveltetésük és ebből is következően közösségi közegük, érdeklődésük, indulati formáik és ízlésük eltér egymástól.

És ahogy innen és onnan a papírokba lapozok, egyre erősebbek az emlékek kontúrjai: ahogy összefutunk valahol a Keletinél, azután sietősen végig a szélfútta Verseny utcán a tömegben, le ne késsük a kettős rangadót - Tárnok (akkor tán még: Farkasházi), Thiery, talán Szeberényi Lehus (ha „elengedték” Leányfaluról), Balázs Jóska (rettenetes nyíri vinkó palackja egy háncsszatyorban, „Ml ez - kérdém nyűgösen, mert a csapatom vesztésre áll - sampon?”), meg ki tudja ma már, ki még, és a ott a mindig mosolygósán rendíthetetlen Gazsi, Népsport a zsebben, az összeállítás (visszamenőleg is) a fejben; ahogy a Hitel szerkesztőségében hallgat, ott ahol minden pillanat (1988-89-et írunk) egyben a magyar „nagypolitikáé” is, Csoórival és Bíró Zolival, Csurkával, Csengeyvel Für Lajossal, és a ki-beszédülő alakok sokaságával a magyar falvakból és New Yorkból, pénzember Svájcból, lelkész Észak-Svédországból, hírhozó az erdélyi apokalipszisből, emitt kotorászik egy utóbb lebukó spion, ott egy csöndes tébolyodott kötetekbe kötött nemzetmentő fohászaival, meg persze a magyar szellem legjobbjai, a magyar írók legjava - itt figyel, hallgat vagy csöndes állításokat tesz Gazsi, akinek a hallgatására is mindig figyelni kell, oly sokat mondó; ahogy a Ménesi úti Volán klubban még az évized elején, a „mozgós” időkben az ő verséről elkeresztelt „Évtizedhatárhíd” beszélgetéssorozatán - a szerkesztőség nagyasszonyának, Csöpikénknek a szervezésében és „kontójára” -, figyeli a fejleményeket, Hajnóczynak egyetlen „összetett” mondata van, dugóhúzót követel káromkodva, Gazsi mögött a már nem is tudom milyen nevű „bácsi” a BM-től, akinek haza kell mennie a gyógyszereket bevenni, és esdekel, hogy halehet, ne..., stb.; ahogy egy könyvheti dedikáláskor megcsillan a szemüvege; előttem

36