Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 12. szám - Patak Márta: Hatdarabos pogácsaszaggató készlet

Nem mondom ki a nevét, mert az még most is olyan lenne, így leírva is, mintha valami régi titkot árulnék el vele. Gimnazista éveim titkos szerelme, egész életemben elkísér, de időközben ő maga, ez az ember, aki most itt ül velem szemben, mintha lemaradt volna magától valahol az emlékeimben, pontosabban tudom, látom, a saját szememmel látom, hogy ez a férfi már nem ugyanaz a férfi, aki azelőtt volt, ezért is fura érzés erről beszélnem, mikor most nem is ez a legfontosabb kérdés, hanem a felesége, a halott felesége, akit tegnapelőtt temetett el.

Meg se próbáltam fölfedezni benne egykori szerelmemet itt a kocsmaasztalnál. Ha álmomban megjelenik, mindig ugyanúgy jelenik meg, ahogyan ott, akkor, ahol és amikor véget ért a gimnázium, leérettségiztünk, szétszéledtünk, majd sokáig nem tudtunk egymásról semmit, aztán egyszer véletlenül találkoztunk, akkor beültünk egy kocsmába, mint régen, csak én már nem Unicumot ittam, hanem sört, egy pohár sört, de azt is csak hosszas unszolásra, hogy ne igyon egyedül.

Nem akartam én utólag okos lenni, hogy sejthette volna, biztos megpróbálja megint, minek, gondoltam, úgysem változtat semmit a lényegen, a feleségét nem fogja feltámasztani, ha tudja, már a jelekből következtethetett volna, hogy mire készül. Nem mondtam neki azt sem, még a legvégén sem, hogy jobb ez így, most már jó helyen van, vagy efféle közhelyet, ami igaz ugyan, de mégis olyan sután, olyan szerencsétlenül hangzik, hogy inkább csak ingattam a fejemet, ízlelgettem a vodka- tonikomat közben, és nem tudtam, nem is akartam őt félbeszakítani.

Mesélt. Hogy hogyan is volt, amikor mentek arra a bizonyos kirándulásra, nagyon készültek, már régóta készültek rá, és a felesége akart vezetni, mindenáron, azt mondta, annyiszor vágyott rá életében, hogy egész a horvát tengerpartig ő vezethessen, hogy most az egyszer engedje meg neki. Ennek már kilenc éve, és kilenc évet kellett utána szenvednie. Csoda, hogy egyáltalán nem hagyta el a józan esze, ezt se mondtam neki, csak gondoltam, mert elmesélte, hogyan volt, az egész balesetet, mert ő emlékezett rá, szakmai ártalom, ezt is mondta, hiszen mentős tiszt, világéletében balesetekhez járt eseti kocsival, megszokta az ilyesmit, azt is rögtön tudta, hogy náluk mi lesz, mert ő el se vesztette az eszméletét. Éppen lassítottak, mert már a határon jártak, amikor beléjük rohant egy török kamion, a sofőr nyilván elaludt, mert nem is fékezett. Olyan szerencsétlenül gyűrte maga alá az autót, hogy hátul a két gyerek azonnal meghalt, a felesége meg deréktól lefele teljesen megbénult. Neki egy-két horzsoláson meg a sokkon kívül semmi baja nem lett.

Mintha ott a kocsmaasztalnál hirtelen tovább mélyült volna az a barázda az álla fölött, és máris összeért volna a másik kettővel, amelyik föntről, az orra tövéből indul. Már gimnazista koromból is emlékeztem erre a két markáns vonalra, de akkor még nem gondoltam, hogy egyszer majd ennyire élesen kimetszi az arcából azt a háromszöget.

Elmosolyodtam. Hirtelen, helyzethez nem illően, magam sem tudom, hogyan, de nem tudtam megállni, eszembe jutott egy barátunk, aki azóta messze jár, Amerikában lett belőle énekes. Ritka nagy tehetség volt. Olyan hangja volt, már mutáló kamasz korában, hogy az egész iskola aulájában egy pisszenést se lehetett hallani, amikor felállt a lépcsőre, hogy énekelni fog, a cappella, bármit, mindenki lenyűgözve hallgatta, még a legrosszabb diákokat is megérintette valami a hangjából, és nyugton maradtak, amíg ő énekelt. Ő is a vetélytársam volt, és ez csak jóval később derült ki. Most eszembe jutott, talán a vodka-tonikról, mert hosszú idő után egyszer vele

62