Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 12. szám - Patak Márta: Hatdarabos pogácsaszaggató készlet
is így vodka-tonik mellett beszéltük meg a gimnazista éveinket, amikor még számára nem volt egyértelmű, hogy a fiúkat szereti, meg talán küzdött is ellene. Csapongni kezdenek a gondolataim, megint felötlik bennem, amit réges-rég dédelgettem magamban, hányszor, de hányszor próbáltam elképzelni, milyen lenne, ha holnaptól együtt élnénk mi ketten, ő meg én, a hajdani titkos szerelmem meg én, milyen lenne, ha teljesülne a régi vágyam, és vele lehetnék, mindennap, elválaszthatatlanul, mert akkor régen ezt kívántam. És most megint erre gondolok. Nem is értem, miért, hirtelen elérzékenyülök, pedig nem is mondhatom, hogy az ital teszi, a második vodka-tonikom, ennyi azért nem szokott megártani, de valahogy mégis, küszködnöm kell a könnyeimmel, annyira meghatódom a gondolattól. És ő közben meséli, hogyan találta meg a feleségét a második öngyilkossága után, kivérezve, miután biztos, fájdalommentes módját választotta a halálnak, késsel összeszurkálta magát, érezni nem érezte, deréktól lefelé béna volt, az időpontot is jól kiválasztotta, amikor ő éppen huszonnégy órás szolgálatban volt, és a gondozóját is hazaküldte. Miközben ezt hallgatom, érzem, lassan ráncolom a homlokomat, és ez annak a jele, hogy úgy teszek, mintha erősen figyelnék, de közben egész másra gondolok, hogy milyen lesz majd vele, szinte látom magunkat gimnazistaként, szaladunk egymás felé, mint a rossz filmeken, és így ér véget a jelenet, ezzel a záró képpel. Gyilkos áldozatok Nem szólaltak meg. Még szerettek volna mondani valamit egymásnak, kérdésforma is motoszkált talán a fejükben, de ahogy lopva egymásra sandítottak, a másik tekintete láttán inkább magukban tartották a kérdést, nem húzták az időt fölöslegesen. Mindent úgy csináltak, ahogy megbeszélték, és minden úgy is alakult, ahogy eltervezték. Jól kiszámított mozdulatokkal összekapkodták a holmijukat a parton, majd a fűzfa tövében egy helyre pakolták, aztán fogták a szerszámokat, a vésőt, a kalapácsot, amivel az első ütést mérték, és elindultak. A patakparton egymás mellé guggoltak, mutató és középső ujjúkkal sikálni kezdték a vízben a szerszámokat, alaposan körbedörzsölték, utána körbe is forgatták átnézték, elég tiszta-e, nem ma- radt-e rajta esetleg vérnyom. De nem maradhatott, könnyen lejött a vér a kalapács fejéről, a véső hegyérő is, ideje sem volt szinte rászáradni, olyan gyorsan történt minden. Most nem gondolkodtak, mozdulataikból hiányzott az a lázas sietség, amivel a menekülni készülő szeretne mielőbb túllenni az utolsó, befejező mozzanaton, hogy összetakarít, eltünteti a nyomokat, igyekszik azt a látszatot kelteni, mintha minden háborítatlanul ugyanolyan maradna utána, mint amilyen volt, mielőtt ő ott járt. Nem kapkodtak. Nem beszéltek, az utolsó pillanatokban sem könnyítették meg egymás dolgát azzal, hogy egyetlen apró, jelentéktelennek tűnő megjegyzéssel is akár, de éreztetik egymással, hogy mostantól fogva még jobban összetartoznak, tettük örökre megpecsételi barátságukat, mert mostantól csak egymásban bízhatnak. Most, itt a legeslegvégén, miközben sikálták a szerszámokat, pedig jószerivel már nem is volt 63
