Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 12. szám - Szilárdi Béla: Pőrén születtél, pőrén távozol

Pillanatokig, (vagy percekig?), még maradok. Érzem, hogy egy segíteni akaró kéz gyengéden kifelé tol. Kint, az előtérben, Jutka könnyes szemmel fogad. Érzékelem, a szomszédos férfi, ajtókat csapkodva, most már csak halkan szitkozódik. Érzem, hogy lábam a cipőben fázni kezd. A bajuszos rendőr jön ki a lakásból, azt mondja, nincs már ránk szükség. Magyarázóan még mondja, hogy a KR1PO bűnügyi osztályától is jön még valaki. Bizonyítani kell, hogy nem történt gyilkosság.

Hideg van és kellemetlenül nyirkos minden. A szürkésfehér, most hó nélküli úton megyünk Jutkával a Waldfriedhof hatalmas halottasháza felé. Ma lesz a temetés. Az egyik mellékravatalozóban megtaláljuk Norbert koporsóját. Csak ketten vagyunk a teremben. Délelőtt tíz órakor kezdődik a gyászszertartás. Fekete ruhában fiatal pap tart felénk. Látva, hogy csak ketten vagyunk, kézfogással kondoleál. Miközben valahonnan hangszóróból zene indul, ismeretlen, fiatal férfi jön a koporsóhoz. Közel hajol, hogy olvasni tudja a halott nevét, miközben a magával hozott virágot a földre teszi. Hangosan zokogni kezd. Döbbenten nézzük a jelenetet. A pap beszélni kezd. Erre a fiatalember felnéz, észrevesz bennünket. Magyarul kiabál felénk:- Szegény Norbert!

A gyászszertartás nem tart sokáig. Amikor egymás mellé érünk, tisztázni próbáljuk, hogy ki a fiatalember. Válla rázkódik, úgy zokog. Pár hónapja ismerik egymást. Ő is egyedül él itt Münchenben. A városi temető két alkalmazottja targoncára teszi a koporsót. Gurítják a kint várakozó kisbuszhoz, és mint utánfutót a hátsó kengyelhez kapcsolják. A pap int nekünk, hogy üljünk be mellé az autóba. Lassan kigördülünk a sírok közé. Több mint tíz, vagy tizenöt végtelennek tűnő perc után lassít a menet. Megállunk. Miközben a koporsót a földbe engedik, az ismeretlen férfi prüszkölve zokog. A pap rövid imája után a munkások felhantolják a sírt és indulnak a busz felé. Mennünk kell, mert innen kifelé meg sem találnánk a kijáratot. Nagy puha pelyhekben hóesés indul. Pislogva próbálom a szempillámra szállt apró terhet lerázni. Mielőtt a buszba szádunk, utoljára visszanézek. Próbálom a látomást rögzíteni, mert érzem, tudom, emlékének földi jelét most láttam utoljára. A vissza- úton fogjuk Jutkával egymás kezét, és szótlanul nézzük az elsuhanó sírokat. Aztán fehér lesz minden.

30