Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 11. szám - M. Lezsák Gabriella: László Gyula életműve egy évforduló apropóján
tünk, vagy éppenséggel biztosan állíthatunk.”4* A „számadást” mégis megkísérelte, amivel viszont az volt a célja, hogy az egykori élet sokrétűségét megvilágítsa. Emellett azt is meg akarta mutatni, miképpen dolgozik a régész, hogyan ér el a tudományos kutatásban olyan eredményeket, amelyekre rámondhatja, hogy „megtalálta az egykori élet egy darabját”.49 A könyv négy fejezetre oszlik. A kötet elején László Gyula a komplex kutatási irány alapján ismertette a különböző szakterületek (történet- tudomány, nyelvészet, néprajz, régészet, embertan, állattan, földrajz stb.) felhasználhatóságának lehetőségeit, rátérve a Kárpát-medence földrajzi környezetére és a magyar honfoglalás előtt a Közép-Duna medencében élt egykori népek (avarok, szlávok), köztük hangsúlyosan az avar kori népesség kultúrájának bemutatására is. Az avar (a könyvben „hun" pontosítással szerepel) és a magyar nép közötti viszonyt „Az avarság fennmaradásáról és a székelység kérdéséről” című fejezetben tárgyalta, amely a későbbiekben a „kettős honfoglalásként” ismertté vált felfogásának az alapja lett.50 A könyv gerincét a honfoglaló magyar nép életének teljességre törekvő bemutatása adta. László Gyula sorra vette nemcsak a temetkezések jellegzetességeit, hanem mindennapi életüket, viseletűket, anyagi és szellemi javaikat, hiedelmeiket, hitvilágukat is bemutatta, a régészeti néprajz módszerét alkalmazva. Szemlélet- módja és módszere akkoriban teljesen újnak számított, hiszen leszámítva a kolozsvári régészeti iskola Posta Béla korszakát, Móra Ferenc és a kecskeméti archeológus, Szabó Kálmán munkásságát, a magyar régészek többsége német mintára, szinte kizárólag tárgytipológiával foglalkozott.51 Pedig László Gyula módszere, a régészeti leletek életre keltése a néprajzi ismeretek segítségével, már korábban is sikeresnek bizonyult. Posta Béla, a kolozsvári régészeti iskola megteremtője a néprajzi párhuzamok és keleti, oroszföldi leletek alapján fejtette meg a gazdagabb honfoglaló magyar sírok díszes lemezei, a tarsolylemezek rendeltetését.52 László Gyula módszerének eredményességéről a tiszafüredi nyergesmester, Kuli Mihály segítségével rekonstruált honfoglalás kori nyereg is tanúskodott.53 A temetkezési szokások elemzése során felhasznált „szellemi néprajz" szintén új távlatokat nyitott a korabeli hitvilág megismerésében (pl. a jobb és baloldal felcserélése, törött tárgyak a sírokban, stb.). László Gyula példák sokaságán keresztül meggyőzően érvelt arról is, hogy a néprajz jelenségei a XV111. századnál jóval korábbi időkbe vezethetnek vissza.54 Könyvében többször hangsúlyozta, hogy a népvándorlás és a magyar honfoglalás alapvető kérdései nem érthetők meg a keleti világ ismerete nélkül; a kutatásokba a keleti régészeti emlékanyag bekapcsolását ugyancsak elengedhetetlennek tartotta. A régészeti tárgyakat díszítő motívumokat sem üres térkitöltő elemeknek látta, hanem jelképeknek tartotta őket, amelyek ősi mondái és hitvilági tartalmat hordozhatnak. A keleti hitvilág ismeretének tükrében László Gyula azt is kimutatta, hogy a magyarok vallása a honfoglalás korában már jóval magasabb rendű volt, mint a szibériai sámánizmus, és, hogy a honfoglaló magyarok a hunokhoz, avarokhoz és türkökhöz hasonlóan az egyistenhiten alapuló tengrizmus követői lehettek. A legnagyobb újdonságnak azonban a 11. fejezetben kifejtett nagycsalád-elmélete számított, amelyet a temetők „tanúvallomása" alapján alkotott meg. Nézete szerint a honfoglaló magyarok társadalmi alapegysége a nagycsalád volt, amit temetőtérképvizsgálattal, és az általa kidolgozott temetőelemzési módszerrel, illetve néprajzi párhuzamokkal kísérelt meg bizonyítani. Példákkal igazolta a régészeti feltárások pontosságának fontosságát is, a sírban talált tárgyak helyzetének rögzítésére, jobb 64
