Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 11. szám - M. Lezsák Gabriella: László Gyula életműve egy évforduló apropóján
gának múzeumbeli elhelyezésekor, 1942. szeptember 20-án, vasárnap hatalmas ünnepséget rendezett. A korabeli filmhíradó beszámolója szerint a kiásott maradványokat katonai díszkísérettel vitték át az Erdélyi Nemzeti Múzeumba, ahol üvegfedél alatt mindenki megtekinthette. A felravatalozás Kömöcsi Pál hóstáti gazda udvarán (Zápolya utca 76.) történt meg, és itt adta át László Gyula a földkoporsót vitéz Horvát Győző tábornoknak. A lelet jelentőségére a korabeli filmhíradó narrátora is rámutatott: a vitézi sír „ékesen bizonyítja, hogy Kolozsvár területén a honfoglalás után állandó jellegű településben éltek őseink, és hogy Erdély ezer évvel ezelőtt is szervesen Magyarországhoz tartozott.”11 László Gyula több, ekkor született cikkében is hangsúlyozta, hogy a Dél-Oroszországból a Kárpát-medencébe települt magyarság egy magasrendű, több évezredes hagyományt magába olvasztó keleti műveltségkor utolsó és igen fejlett képviselője volt. Az európai keresztény kultúrkörbe anélkül illeszkedett be, hogy ősi művészetét elvesztette volna, sőt, azokat beépítette alkotásaiba.23 László Gyula kolozsvári évei alatt24 megkezdte a Kalevala utcai XX-XX1. századi temetőrészlet feltárását is,25 és a főtéren végzett mintaásatás során Méri Istvánnal együtt megtalálta a már talán Kolozsvárnak nevezett település Xll. századi, templom körüli temetkezőhelyét.26 A XX. századi magyar régészet legismertebb és legnagyobb hatású kutatója ebben az időszakban írta legfontosabb munkáit a kolozsvári Szent György-szobor lószerszámáról (1942), a honfoglaló magyarok művészetéről Erdélyben (1943), a honfoglalók nyergéről és lovas temetkezéseiről (1943), és a népkönyvnek szánt kötetét a honfoglaló magyar nép életéről (1944). László Gyula érdeme, hogy a régészetet a népi mozgalom célkitűzéseivel összhangba hozva, főként az író Veres Péter és a korszak legnevesebb néprajzkutatója, Györffy István hatására a „szegény ember régészeként" szakítva a korábbi gyakorlattal, nemcsak a fejedelmi sírok leletanyagát, hanem a népvándorlás kori lovas népek és a magyarság tárgyi hagyatékát összességében kívánta vizsgálni. Erdélyi évei alatt dolgozta ki a régészeti néprajz alapelveit is. Lényege Móra Ferenc elvein alapult, aki szerint „a régészet: megkövesedett néprajz és a néprajz: élő régészet.”27 Amint arra Fet- tich Nándor, László Gyula pályatársa rámutatott, a fiatal tudós azt a „speciális feladatot” tűzte ki maga elé, hogy „a régiségek eredeti rendeltetését, alakját, használatát stb. néprajzi párhuzamok beható vizsgálatával világítsa meg, és ezen túlmenően az ősmagyarság és a rokon népek régészeti emlékeit a maguk egészében mintegy etnográfiai anyagnak tekintve, az egykori élet képét idézze vissza”.18 Munkássága elismeréseképp László Gyula 1944-ben katedrát kapott a kolozsvári egyetemen, amelyet kifejezetten a honfoglalás korának kutatására szerveztek meg.29 Az 1945 után bekövetkezett ismételt román impériumváltás, illetve a baloldali politikai fordulatok azonban kedvezőtlenül befolyásolták a nemzeti, keresztény alapokon álló fiatal tudós karrierjét. Bár kapcsolatai miatt az Erdélyi Tudományos Intézet többszöri átszervezése során is helyén maradhatott, és még néhány évig tovább vezethette a tanszéket, 1949-ben azonban a román hatalom nyomására kénytelen volt megválni a katedrától. Visszatért Budapestre, ahol a kommunista vezetés megakadályozta, hogy a neki ígért egyetemi katedrát, illetve az Országos Magyar Történeti Múzeum főigazgatói posztját elfoglalhassa.30 Beosztott régészeti előadóként a Múzeumok és Műemlékek Országos Központjához (MMOK) került, és csak évekkel később helyezkedhetett el a Magyar Nemzeti Múzeumnál, illetve óraadóként a budapesti egyetemen.31 60
