Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 11. szám - Csák Gyula: Háttér (önéletrajzi részlet 21.)
értettem volna, nyújtottam nekik az útlevelemet, mert felfogtam, hogy ezek már jugoszláv határőrök. Mindenekelőtt az ragadta meg a figyelmemet, hogy teljesen ismeretlen volt számomra az egyenruhájuk. A bolgár határőrök, meg a magyarok is, és valószínűleg valamennyi szocialista ország határőrei, megszólalásig olyan egyenruhát viseltek, mint a szovjet katonák. Valamikor az ötvenes évek elején alakult így, még az én katonakoromban. Budapesten szolgáltam, a hadsereg központi napilapjánál és plasztikus emlékeket őrzök a miniszteri napiparancs kihirdetéséről, aminek nyomán a Váci utcában lévő, elegáns szabóságot kellett felkeresnem, hogy az új típusú tiszti, egészen pontosan: hadnagyi egyenruhámat megrendeljem. A magyarázat lényege az volt, hogy ezzel is tiszteletünket fejezzük ki a Szovjetunió iránt. Későbbi években már mindinkább azokhoz tartoztam, akik leszólták titkon ezt a fajta, szinte ájtatoskodó szovjetimádatot. Egyetértéssel hallgattam azokat, akik nálam csípősebben és bátrabban kimondták, hogy ez valami afféle jelenség, mint amikor alantasan imádnak a sznobok alantas dolgokat. Olyan filozofikus töltésű vélekedésre is emlékszem, ami szerint egykor fellobbant szerelmeknek gyakran izzó gyűlölködés a kizárólagos következménye. Ez a hangütés már a sztálinizmust bíráló, 1953-as Hruscsov-beszéd utáni években vált jellemzővé. És a kiábrándulás odáig hevük, hogy nyilvános petíciókban követelik otthon a szovjet katonai egyenruha eltörlését. Legalább is a szegedi egyetemisták által fogalmazott követelések egyikeként ez áll. A kéthetes bulgáriai tartózkodásom idején mellém rendelt tolmácsnő súgta ezt, miután külföldi rádiókban hallott a szegedi egyetemisták előző napi szervezkedéséről. Egyenruhájuk eltérő voltánál is jobban megragadott a jugoszláv határőrök modora. Vagy pontosabb azt mondhatom, hogy imponált a fesztelenségük. Az is fesztelenség persze, ha valaki nyegle, vagy egyenesen szemtelen, itt azonban másról volt szó. Ezek úgy voltak fesztelenek, ahogyan a szabad ember az, a szervilis, a szolgai alkathoz képest. Sugárzott róluk, hogy ezeket a katonákat nem feltétlen megbízhatóságuk, nem vak engedelmességre utaló hajlandóságuk és készségük, nem paraszti, vagy munkás származásuk szerint választották ide, hanem kizárólag a feladat jó ellátását biztosító, szakmai alkalmasságuk és felkészültségük alapján. Egy dallam szólalt meg a fülemben, amely a Samac-Szarajevó közötti vasútvonal építéséről szólt. A debreceni népi kollégiumi években, 1947-48-ban tanultam a többiektől, talán olyanoktól is, akik ott voltak az építésen, a nemzetközi ifjúsági brigádok részeként. A dobbantós dalszövegből csak arra emlékeztem: jeden dva, jeden dva, Omladina Titova... S magára Titóra is visszaugrott emlékezetem. Olyannyira tisztán láttam, akárha egyik határőr helyén lenne itt, és mosolyogna rám. így láttam őt 1947 végén, Budapesten. Mi, népi kollégisták, és megannyi másfajta, oda szervezett népek, vonultunk az Andrássy úton és lelkesülten integettünk az Operaház erkélye felé, mert ott állt, magyar vezetők gyűrűjében, és visszaintegetett az őt üdvözlőknek Tito marsall. Fontos ügyben járt nálunk, mert akkor írták alá az első magyar-jugoszláv barátsági szerződést. 44
