Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 11. szám - Csikós Attila: A napon sütkérező hal (regényrészletek)
Milla elnyomta a cigarettáját, és visszament az apjához. El kell mennem, mondta. A férfi letette végre az újságot. Templomba jársz, kérdezte, és lányára nézett. Milla felröhögött. Már ne haragudj, apa, gurgulázta a szavakat, ezt most komolyan kérdezed? Összerámolta a retiküljét, majd apjához lépett. Anyádat meg sem várod, kérdezte a férfi, csak a könyvtárba ment. Tudta, hogy jövök, felelte Milla, és gondosan arcon csókolta apját. Igazán itthon lehetett volna, nem? Amikor kilépett a kertbe, már pontosan tudta mit akar. Végigsétált a mogyoróbokrok mellett a mohos téglákból kirakott ösvényen, lenyomta a súlyos vaskilincset, s kilépve végre a barna avarral borított rózsadombi utcára, teleszívta tüdejét a hűvös, sűrű, budai koraesttel. Aztán kinyitotta a kis bőrtáskát, amit Andrejtől kapott tavaly, és elővette a telefonját. Csak egy rövid üzenetet írt. „Látnom kell!”. Ennyi volt, ezt viszont legszívesebben beleüvöltötte volna a Bimbó úton kanyargó, leaszfaltozott és összközműves némaságba. Zengő másnaposán ébredt. Alma már fel sem vette. Kivel találkozol, kérdezte előző este. A jancsókkal, felelte Zengő. Akkor megint részegen jössz haza, mondta erre Alma, majd hozzátette, hogy végül is mindegy, nem kell ahhoz a Jancsók, ha te találkozol valakivel, mondjuk, bárkivel, megbízhatóan részegen jössz haza. Ez így van, dörmögte Zengő, és tulajdonképpen büszke volt arra, hogy ennyire jól bírja még a kihívásokat. Felült az ágyban, megnézte az óráját, és örömmel konstatálta, hogy még nem múlt el a nap. Alig múlt dél. Hunyorogva kinézett a piszkos nylonzacskó színű égre, aztán óvatosan kikászálódott, magára terítette köntösét, és elbotorkált az ablakig. Ma nem fogok próbálkozni, motyogta maga elé. Az írásra gondolt, természetesen. A mai nap az önfeledt lustálkodásé. Alma elutazott, az egyik barátnője hívta meg egy múltidéző traccspartira Vácra, így tehát csönd van és béke, úgy tervezte, hogy egész nap csak olvasgatni, eszegetni, szunyókálgatni, „gatni-getni” fog, nem törődik ő ma semmivel, szakszóval élve, „szarik a világra”, és igenis jól érzi majd magát. Épp feltett volna magának egy kávét, amikor felberregett zsebében a telefon, és megjött Milla üzenete. Nem lepte meg. Sőt, tulajdonképpen már várta, hogy történjen valami. Már a múzeumban biztos volt benne, hogy elkapta a lányt. Az ilyesmi megérezhető. Most azonban valami szorongás járta át. Úgy érezte volna, hogy ezt azért már mégsem szabad? Belemenni ebbe a játékba Andrej háta mögött? Mert az egy dolog, hogy a házastársi hűséget semmibe veszi, de elcsábítani felebarátja nőjét mégis mocskos tett, akárhogyan is. De nem. Ilyesmi valószínűleg nem tartotta volna vissza soha. Stukaként zuhant rá minden felkínálkozó pinára. Az azonban nyugtalanította kicsit, hogy pontosan tudta, van az a mélység, aminek széléről az ember nem visszalép, hanem hagyja, hogy berántsa az űr. Amibe letekintve szinte már vágyja a zuhanást. És Miiiában ezt az erőt, vonzást tapasztalta meg. Csilla emléke, az a felfoghatatlan, elvesztett szerelem és Milla borzongatóan kavargó, lecsillapíthatatlan lelke elkeveredett a gondolataiban, mint kávéban a tej. Édes élet, cukor nélkül, dörmögte, s meg volt lepődve magától, de 28
