Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 10. szám - Weiss András: A kezdet (IV. rész)
Portyázásaim folytán szóba elegyedtem a német lakossággal. Annak ellenére, hogy iszonyatosan nézhettem ki, Gruberék a Blumenstrasseból még kávéra is meghívtak. Kedves család volt, egy nagypapára emlékezem, meg a házaspárra, úgy 30 körül, valamint 2 gyerekre, egy 7-8 éves kislányra és egy 4 év körüli kisfiúra, Manf- rédre. Ilyen kapcsolat persze csak a német nyelvtudásomnak tudható be. Viszonylag nyíltan beszéltünk mi mindenről. A férj, katona volt, nem tudom hogyan, talán, mint sebesült, már egy ideje otthon volt. Tudták, hogy kb. 1 km-re tőlük egy kegyetlen koncentrációs tábor van, de a tö- meggyilkos-ságról nem tudtak (vagy nem akartak tudni). Azt tanácsolták, hogy menjek egy bizonyos címre, ahol volt fog-lyok, szociáldemokraták egy szabóságban dolgoznak és bizonyára segíteni fognak abban, hogy kórházba jussak. Elmentem. Az úgynevezett szociáldemokraták a lehető legelutasítóbban fogadtak, kioktattak, hogy ők is internálva voltak és hogy az nem is volt olyan rossz, a kint levők legalább annyira szenvedtek (ilyenek a „szociáldemokraták”). Ezek az epizódok csak példák, hogy a közvetlen „tojásból való kibújás utáni” élmények, tudatosan, vagy akár tudattalanul, milyen jelentőséggel bírnak a következő életre. Különben csak éltem, ahogy mondani szokták, beleéltem a világba. Terveim nem voltak, hazamenni nem terv, hanem természetes volt. Meg voltam győződve, hogy anyám nem él, Nagynénémről inkább gondoltam, hogy életben van. De tervezéshez nem jutottam. Ködben éltem, és néha azt gondolom, hogy ebből a ködből még hosszú, hosszú ideig nem merültem fel. Akkor már az SS-kaszárnyában laktam, csupa ismeretlennel, de magyarokkal, kb. tízen egy szobában. Emlékezem még egy Frank, vagy valami hasonló nevű budapesti zsidó ügyvédre a fiával. Aztán egy Schlamm Gyuri nevezetű munkakerülőre, aki ezért Da- chauban, felszabadulás után, természetesen, a Lágerrendőrséghez tartozott. Volt ott még egy Balog nevezetű kommunista, goromba fráter. A kaszárnya egyemeletes épület volt, akkora szoba, mint a miénk lehetett úgy 30, ezen kívül volt egy nagy bejárati hall és egy előadóterem az első emeleten. Egyik nap a hallban ülve éppen behoztak egy, Németországban szerteszét élve maradottak listáját. Persze rögtön körbe lett véve és mindenki igyekezett keresgélni benne élve maradt rokonok után. A nevek városnevek szerint voltak szortírozva, én persze Szombathelyt kerestem. Megszólalt mellettem valaki: „Te mit akarsz Szombathelytől?” Megmagyaráztam, hogy szombathelyi és hogy ki vagyok. Az identifikálás folyamán felmerült mostohaapám neve is. Mire a kérdező felkiáltott. „Hát akkor mi rokonok vagyunk, mert a Te mostohaapád nekem unokatestvérem volt!” Jelinek Karcsi. Akkor kb. 26 éves lehetett, kárpitos volt, mint kommunista került ki Dachauba. Nem tudom, hogy akkor megértettem-e a rokoni kapcsolat felépülését, ilyen rokoni dolgok nekem neGruberék 72
