Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 10. szám - Weiss András: A kezdet (IV. rész)
hezemre esnek, pláne, ha úgy, mint mostohaapámnál, neki 72 első unokatestvére volt! Ettől kezdve Karcsi vette kezébe az életemet. Azzal kezdte, hogy beleültetett egy dézsába és vagy 2 órát sikált, bekent valami rüh elleni kenőccsel, szerzett nekem valami használható nadrágot meg inget (honnan?) és közölte, hogy elintézi, hogy az ő szobájában kapjak ágyat. Valóban, napokon belül átköltöztem a 19-es szobába. (Meg vagyok győződve, hogy 19-es volt, de ugyanakkor gyanús is, mert emlékezetem szerint Auschwitz Birkenauban is a 19-es barakkban voltam. De persze lehet, hogy a véletlen így hozta.) Attól kezdve az egész szobának „Öcsije” voltam. Egyre nőtt a felháborodás a rossz ellátás miatt. Rossz a minőség volt, nem a mennyiség. Ugyanakkor irigykedtünk a hadifoglyokra, mert ők a sokkal vonzóbb amerikai kosztot kapták. Az amerikai katonákat és a hadifoglyokat egy közös konyhájából látták el, ez a konyha és a hozzá tartozó élelmiszerraktár egy kaszárnya pincéjében volt elhelyezve. Ez a kaszárnya tőlünk nem messze volt. Ide csaknem naponta érkeztek új szállítmányok, amik kirakodásánál különösen a narancsos ládák keltették fel érdeklődésünket. Igazságtalannak tartottuk, hogy mi mindebből semmit nem kaptunk, és elhatároztuk, hogy pedig ezt az igazságtalanságot kiküszöböljük. Júniusban lehetett, amikor rendszeres megfigyelés alá vettük a konyhát, ami az egyik mellettünk lévő kaszárnyaépület pincéjében volt. Kiderült, hogy éjjel nem őrzik. Elhatároztuk, hogy ezt kihasználjuk és betörünk. Ma már csak egy-két részletre emlékezem. Az előtte pontosan elkészített „vezérkari” terv alapján jártunk el. Betörtünk egy ablakot, majd néhányan, cipő nélkül, harisnyában (ez érdekes módon szinte képszerűen előttem van, beszálltak, majd láncot alkottak a raktár és a betört ablak között. Ezen a láncon keresztül adogattak ki jó néhány ládát, hogy mennyit, nem emlékezem (azért írtam harmadik személyben, mert a saját szerepemre nem emlékezem. Lehet, hogy én nem szálltam be, hanem csak kint vártam a kiadott ládákra). Mi volt bennük, nem emlékezem, csak arra, hogy narancs mindenképpen. A ládákat a mi kaszárnyaépületünk padlásán rejtettük el. Innen kezdve tulajdonképpen csak arra emlékezem, hogy végül is lebuktunk. Valami tárgyalásfélére egy amerikai bíróság (?) előtt is emlékezem, de hogy mi lett belőle, arra már nem. Arra sem, hogy tulajdonképpen ettem-e a narancsból vagy nem? Csak a kép, ahogy egyesek fehér zokniban a betört pinceablakon keresztül beszállnak, és a láncra, ahogy a raktár és az ablak között a ládákat továbbadják. Közben kiderült, hogy a 19-es szoba egy kommunista kollektíva. A következő tagokra emlékezem: Pollner János, 1947 vagy 48-ban a Szakszervezeti Ifjúsági Tanács (SZÍT) főtitkára lett Pécsi János néven. A Pollnerok zsidó nagybirtokosok voltak. Az édesanyja is túlélte valahol máshol Németországban a lágert és augusztustól kezdve a 19-es szobában velünk lakott. Rendkívül kedves nő volt. Dachau után nem tudom mi lett vele, soha többé nem láttam. Pécsi Jancsival 1947-ben, véletlenül találkoztam a 6-os villamoson, egy fiatal hölgy társaságában volt, elég hűvösen köszönt vissza. Sebestyén Gyula, kommunista építészmérnök (Ez különösen érdekes történet, vagy 8 éve hallottam, hogy feleségem egy unokaöccsével beszélt egy Sebestyén Gyula építészről, aki ennek az unokatestvérnek özvegy édesanyját vette el feleségül. Én 73
