Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 10. szám - Weiss András: A kezdet (IV. rész)

valami hitféle az amerikaiakban, akik jók és a tisztességet képviselik a nácik ellen. A háború kimenetelét egyértelműen igazságosnak éreztem. Nem szabad megfeledkezni ebben az egyvelegben a német nevelésemnek köszönhető német orientációmról sem, amivel ellentétben álltak az utolsó idők tapasztalatai. Egy ellentmondás nélküli rendszerről tehát még távolról sem lehet beszélni.

Konrad Lorenz szürke libái a tojásból való kibújás utáni első élményeikből építették fel egész életükre érvényes beállítottságukat a világgal és annak szereplőivel szemben („Prägung”). Sigmund Freud, az emberre vonatkozóan, már 50 évvel Lorenz előtt, hasonlót állított, ő az élet első idejének különös jelentőséget tulajdonított a karakter kialakulásában. Valahogyan nálam is hasonlón Lorenz libáival a felszabadulás (újjászületés) utáni első emlékek rendkívül rögződtek az emlékezetemben és azóta is erősen, befolyásolnak a beállítottságaimban.

Az első ilyen élményem nem esemény volt, hanem éppen egy elvárt esemény elmaradása. Sürgős szükségem lett volna orvosra. Egyrészt a béna lábam miatt, azon kívül számtalan felfekvés okozta gennyes seb, valamint gennyes karbunkulusok tömege miatt. Az amerikaiak, legalábbis nálunk Dachauban, felszabadítottak bennünket, és utána egyáltalán nem törődtek velünk. (Tehát ilyenek az amerikaiak.) Egy-két nappal a felszabadulás után egy nürnbergi orvos, szintén volt fogoly, járt felénk, megnézte a béna lábamat, azt mondta, hogy valószínűleg avitaminózis, ajándékozott egy nagy fadoboz gyümölcsízt, úgy 5 dekás porciókba csomagolva. Lehetett úgy 30-40 porció, (úgy látszik kenyerem volt), fogtam a dobozt és útra keltem vele, egy részét margarinra akartam becserélni. Még az én barakkomban, az egyik prics- csen ráleltem Utas doktorra, akit otthonról jól ismertem, ő szedte ki 11 éves koromban a manduláimat. Vele valóban létrejött az „üzlet”, hogy mennyit cseréltünk, már nem emlékezem. (Utas doktor nem jött haza, néhány nappal azután hogy láttam, meghalt. Nem volt még 40 éves).

Amerikai katonát a lágerban alig láttunk, amin nem csodálkozom, hiszen járványveszély volt. Mégis néhány nappal a felszabadulás után felbukkant egy, aki szóba elegyedett a volt rabokkal. Én is megszólítottam és megkértem, hogy mostohanagybátyámat San Franciscóban értesítse, hogy életben vagyok. (A címet akkor még tudtam, ha jól emlékezem a Sacramento Roadon lakott, ezer feletti házszámban.) Mostohaapám, anyám és én ebben a címben egyeztünk meg, hogy ezen jelentkezünk, ha elveszítjük egymást. Az amerikai megígérte, hogy ír egy értesítést. (Soha nem kézbesítette.) (Amerikai!)

A felszabadulás után csak néhány napot maradtunk még a lágerban, aztán átköltöztettek a lágeren kívüli SS-kaszárnyákba. Itt is emeletes ágyak voltak, de matraccal. Nem emlékezem, hogy honnan kaptuk az ellátást és hogyan, csak tudom, hogy elég silány volt. A lágerban a mi helyünkön német hadifoglyokat helyeztek el. El lehet képzelni, hogy mennyire fel voltunk háborodva, hogy a hadifoglyok az amerikai konyháról kaptak amerikai ellátást, mi meg csak feljavított lágerkosztot. Ez sem emelte az amerikaiak közkedveltségét.

Rendkívül gyorsan javult az állapotom, sántítva ugyan kezdtem nagyobb felfedező utakat tenni. Ilyen utak alkalmával eljutottam egészen Dachau városba magába is. Ez tilos volt, valószínűleg a járvány veszély miatt. Egy amerikai járőr elkapott, visszavitt a lágerba és bíróság elé állított, egy-két órás „vizsgálati fogság” után kiengedtek.

71