Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 10. szám - Weiss András: A kezdet (IV. rész)

Hogyan lehet egy ilyen traumával, mint Auschwitz, megbirkózni? Ma egy olyan vonatszerencsétlenség után, ahol esetleg csak sebesültek vannak, rögtön lélektanászokat vezényelnek ki, hogy segítsenek, nehogy káros utóhatása legyen a borzasztó élménynek. Auschwitz után ilyen nem volt, nem is lehetett, más gondjuk volt az embereknek. Mindenkinek magának kellett a megrázkódtatást kiheverni. De nem kétséges, az embertelenség, a megaláztatás, a halottak tömege, az éhezés, nem maradt senkinél nyom nélkül. Sokan megőrültek, még többen „csak” viselkedés-károsultak (Verhaltensgestört) és számtalanul sokan öngyilkosok lettek még évekkel utána is.

Nem vagyok illetékes magamat diagnosztizálni, de úgy érzem, aránylag „olcsón” úsztam meg. Jó korban voltam, így volt az egésznek valami kalandszerűsége. Jellemző, hogy az első napokban, még a n-es gyerekbarakkban voltunk, hárman, egy- korúak Szombathelyről „a három testőr” szerepét vettük fel. Megfogadtuk: „Egy mindenkiért, és mindenki egyért”. Én Aramis voltam. És mindez akkor, amikor már tudtuk, hogy a kémények miért füstölnek.

Valami azért kellett, hogy maradjon. Van például egy visszatérő álmom. Ez az álom több variációban lépett fel, a legélénkebben úgy maradt meg bennem, hogy a szombathelyi „Új strand” öltözőjében vetkőzöm és tudom, hogy a gázkamrába megyek. Tehát, az öltöző Auschwitzban van. Vagy, megérkezünk Auschwitzba, a rámpán állok a szelekció előtt és felismerem, hogy csak gázba küldhetnek, hiszen már idős vagyok (50 után már idősnek számítottam volna). Szorongás. Utánagondolva, ez az álom bizonyára gyakran fordult elő az utolsó 70 évben, „gyakran”, de nem hiszem, hogy többször, mint harmincszor. Ez a 66 évre felosztva viszont nem sok. Ez az álom is nagyon „Bódeni tavi lovas” történet. Annak idején, amikor a rámpán álltam, nem féltem. Ez csak utólag jelentkezett, amikor megtudtam, hogy mi is történt a rámpán. „Unverarbeitete Tagesreste”. Hogy alkalmanként mi váltotta ki ezt az álmot? Nem tudom. Jellemzője volt, hogy mielőtt a rettegett esemény megtörtént volna, felébredtem. Sőt már annyira gyakorolt vagyok, hogy már álomközben tudom, ez csak álom és felébredek. Az évek folyamán egyre ritkábban fordul elő, egy-két hete azonban újra, de most tudom, hogy az emlékeimmel való foglalkozás váltotta ki. Ellenben ezúttal egy egészen új változat: Már a vetkőzésen túl vagyok, most van a szelekció, és akiket a gázba küldenek, azokat egy olyan kocsira, fektetik, mint amiken a repülőtereken a poggyászt szállítják. Én, még mielőtt rám kerül a sor, önként ráfekszem a kocsira. Ezúttal minden szorongás nélkül. Nem nehéz ezt az álmot úgy értelmezni, hogy megbékéltem a halállal. Ez megelégedéssel tölt el. Úgy érzem, ez a megbékélés a halállal, egy élet méltó befejezése. Persze ehhez a hosszúi élet kegyelme szükséges.

EXCURS FELELŐSSÉG

Az én történetem tulajdonképpen a felszabadulással, 1945. április 29-én kezdődik. Eddig csak azt írtam le, ami velem történt. Én nagyrészt csak passzív szereplő voltam. Ettől kezdve éltem, és felelős vagyok. De mi az, hogy felelősség?

Az ember egy szabad akaratú lény, ami nem azonos az önrendelkezéssel. A szabad akarat egy képesség, (Competence), az önrendelkezés az gyakorolt szabad akarat (Performence). Az önrendelkezéshez hozzátartozik a választás lehetősége, méghozzá olyan formában, hogy a választónak felismert alternatívák álljanak a rendelkezésére

69