Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 10. szám - A Napfényember - a 102 éves Spiegler Elemér visszaemlékezései
tudtam cipőt húzni. Kivágtam a cipőm orrát, a lábamat egy rongyba tekertem és csak bicegve mentem. Nem sokkal később megkaptam a flekktífuszt. Kegyetlen magas lázzal járt: 39- 40 fok. Sokan lettek emiatt öngyilkosok. Senki nem gyógyított ott minket. Senki nem foglalkozott velünk. Eleinte egy falatot se tudtam enni. Egy idő után éreztem, hogy egyre erősebb vagyok. Ez egy borzalmas betegség volt. Persze egyből nem engedtek a többiek közé, nehogy megfertőzzem őket. Azért, hogy lefertőtlenítsék, a ruhámat gázba tették. Meztelenül megvártuk egy pajtában, míg fertőtlenítik, és felöltöztünk. Ki kellett volna rendesen rázni a ruhát, hogy a levegő átmenjen rajta. Én nem ráztam ki eléggé, bent maradt még egy kis gáz. Amikor felhúztam, éreztem már, hogy csíp. A csípőmet teljesen felcsípte. Borzalmas volt. A vér meg folyt. Később, amikor kezdett seb ránőni, ahogy hajoltam, megpattant, gennyes vér folyt. Csak a vizeletemmel tudtam kezelni, fertőtleníteni. Mert volt köztünk orvos, és azt mondta: „Gyerekek ez a legjobb!” Én annyit szenvedtem, hogy az őrület. A felszabadulásunk előtti nap jöttek az SS-ek, hogy jelentkezzünk önként hullákat ásni. Aki vállalja, egy kanál répalevessel többet kap. Én is jelentkeztem. Gondoltam, egy kanállal ha többet kapok, akkor az talán egy nappal megtoldja az életemet. De nem tudtam 3-4 ásónyomnál többet csinálni. Nem volt bennem erő, már kapkodtam a levegőt. Sötétedéskor odahajtottak bennünket a konyhához. Annyi levest adtak, mint a hétszentség. Amíg megfordult az SS, addig pedig egy-egy répát el is loptam: beleengedtem az alsónadrágomba, amit alul, a lábamnál elkötöttem. Kés volt nálam, lekotortam, lepisáltam meg már ettem is... Május 4-én, délután, sose felejtem el, pénteki nap, 3 óra volt, nagy dübörgéssel jöttek a Liberatorok. Na, mondom, itt vannak az amerikai gépek, ha leszórják a csomagot, akkor itt semmi sem marad. Fél 4-kor meg bejöttek az amerikaiak. A vörös- kereszt hozott csomagot, mert tudták, hogy itt láger van. 10-en kaptunk egy adagot. Keksz volt benne, savanyúcukor, csokoládé. Ezt osztottuk el 10 részre. Én kaptam két szem cukrot meg egy kekszet. Ez egy főnyeremény volt. Egy aranyórának nem volt akkora értéke, mint annak a két szem cukornak. A felszabadítók bekiabáltak a barakkba. Benn több száz ember volt, nem tudtak abban a pillanatban egyszerre mind kimenni. Csak egyenként. De ők egymást törték, tiporták. Azt gondoltam, hogy ha én ennyi ideig kibírtam, akkor még kibírom pár másodpercig. Mikor megláttam az amerikaiakat, csak álltam. Mondom: megértem ezt, hogy szabad ember lettem. Két és fél év után. Mi volt ott? Az emberek egymás nyakába borultak, sírtak, az egyik jobban ordított, mint a másik: „A családommal mi van, a gyerekemmel mi van.” Az borzalmas, hogy akkor mi volt. Meg mikor a felszabadulás után bemondta a megafon, hogy valaki keresi a lányát, testvérét, bátyját, anyját. Az emberek nem ismerték meg egymást. Mert mindenki tiszta csont és bőr volt. Én is hallgattam, hogy talán bemondják, hogy a testvérem jön-e vagy valaki, de senki. Borzalmas, hogy mi volt. És, hogy hogyan lehet ezt túlélni egyáltalán? Úgy gondolom, hogy ez akarat kérdése. Az, hogy valaki életben maradt, azon múlt, hogy mit akart? Nagyon sok ember elment, leült és merengett: „Jaj a családommal mi lehet, feleségemmel, anyámmal.” Ezeknek másnapra vége volt, meghaltak. Az én családomat is szétszedték. Anyámat meg sógornőmet Auschwitzba, Bélát, a fiatalabbik bátyámat pedig Buchenwaldba vitték, a másik, az Ödön meg munka52
