Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 10. szám - A Napfényember - a 102 éves Spiegler Elemér visszaemlékezései
a megafon meg szólt: Hitler-indulókat játszottak. „Ha leverjük, ha leverjük büszke Angliát” - ezt énekelték. Rettenetes nagy volt a propaganda. Ezt követően mentünk ki a frontra, Ukrajnába. Az aztán borzasztó világ volt. Annyi akasztott embert láttam, hogy az őrület. Másfél évig voltunk ott, aztán vonultunk vissza egész Hegyeshalomig, onnan pedig át a németekhez. Elvittek bennünket Mauthausenbe. Vonaton vittek, nyitott vagonban. Ott aztán leszámolhattunk az egész emberségünkkel. Itt kék-fehér ponyvasátorban voltunk. Az egyik felében a nők, a másikban a férfiak. Nappal szalmát égettünk, mert minden tele volt tetűvel. Újabb és újabb csoportok jöttek. Volt aki krumplit hozott csajkában, volt aki babot, hogy az égő szalmánál főzzük meg. Jött az SS, és mindenkit elhajtott onnan, csak az maradhatott, aki a tűzzel foglalkozott, így jómagam is. Akiket onnan elhajtottak, vissza már nem jöttek. Hogy hova lettek, sosem tudtuk meg. Fogtuk az ottmaradt kaját, megfőztük és megettük... Innét megszökni nem lehetett. Körben drótkerítés volt, aki hozzáért, azt lelőtték a magasfigyelőkből. Ott már nem is dolgoztunk semmit. Ott már halálra volt ítélve mindenki. Ha élsz, élsz, ha döglesz, döglesz... Aztán onnan is elhajtottak bennünket, Linz közelébe. Az egy borzalmas halálmenet volt, 30-35 kilométer hosszú. Rettenetes meleg volt. Éhen, szomjan hajtottak bennünket. Aki nem bírt menni, az leült. Elüregesedett a szeme. A fejének a felét egyből kilőtték. A sapkát ráhúzták a fejére és belökték az árokba. Amikor megérkeztünk, bementünk a fa barakkokba. Felnéztünk, felettünk a csillagos ég volt. Amikor esett az eső, beesett. Senki nem törődött velünk, még víz sem volt. Ahogy az ereszről csöpögött a víz, alátartottuk a szánkat, mert annyira szomjasak voltunk. Az SS-ek minden nap megkérdezték: „Hány ember döglött meg?” Ott feküdtek köztünk a holttestek. Azt csináltuk, hogy aki még tudott menni, és nem halt meg, azt bevittük, a halottakat meg belülről kivittük. Egy nap annyira havazott, hogy nem lehetett megközelíteni az SS-eseknek a barakkokat. Hogy ne fagyjunk meg, fát loptunk, de meglátták. Mondtam, hogy ebből másnap még balhé lesz. Úgy is lett. „Kik loptak fát? Lépjetek ki! Nem lesz senki agyonlőve.” Mondtam a többieknek, hogy lépjünk ki, nem fognak megölni minket. Felsorakoztattak bennünket. A sapkát levetették. Az SS-parancsnoknál volt egy akkora bot, mint a karom. És azzal ütött. Volt, akit azzal úgy eltalált a fején, hogy egyből elöntötte a vér, és össze is esett. Énnekem szerencsém volt, mert figyeltem, és ahogy ütni akart, egy kicsit a fejemet arrébb rántottam, így csak a szélét találta el. Nagyot ordítottam, a vér meg mindjárt folyt... Minden reggel az volt az első, hogy kiabáltak: „Mindenki ki!” Aki ki tudott menni, kiment, aki nem, az meg csak ott feküdt. Aki ki tudott menni, azzal levettettek mindent, és csak a nadrág maradhatott. Mínusz 15 fokos hidegben fel-le sétáltattak bennünket, azért, hogy minél előbb pusztuljon el mindenki. A lábam lefagyott. Amikor visszamehettünk a pajtába, raktunk egy nagy tüzet. A lábam közben szemlátomást feketedett. A lábujjam begyét borotvával vágták le. Két társam a lábamat fogta, kettő a kezemet, egy meg ráült a fejemre. A fájdalomtól összepisál- tam magam. Mindenféle érzéstelenítő nélkül vágták le. Borzalmas volt. jó ideig nem 51
