Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 7. szám - Alexa Károly: Szövegvendégségben - Nagy Gáspárnál (II. rész)
rokban - nagyítóval is éppen csak kivehetően - Borgáta és lzsákfa között a mi „közös” helyünk, Berzsenyi Dániel szülőfaluja... Azután ott az Ibolya presszó - szemben az Egyetemi Könyvtárral. Ahol mindenki megfordult hajdan és ma is. Hajdan az Eötvös Klubból jövet, ma a méregdrága Centrált elkerülve. Gazsi már nem láthatja, hogy az új vezetés ráerősített a retró hangulatra, égőpiros „szkáj” fotelkák, a WC-k nemi hovatartozását (hol volt még a mi időnkben a „gender”?) két emberméretű, szívünknek oly kedves rajzfilm alak jelzi, Károly Bácsi és Irma Néni... Közös helyünk ez is, túl időn és halálon, s azáltal még inkább, hogy a leírás az Életünk 1989-es Hrabal-számában jelent meg... S bizony nem tudom, hogy a cseh mester ama korább (rendszerváltó?) könyvheti látogatásakor, amely a Bástya sörözőben emelkedett a csúcsra, nagy városi legenda, Gazsi jelen volt-e vagy sem. Hovatovább már azt sem, hogy én is ott szorongtam-e szemben a Rókus kápolnával, noha - abszurdum - még a hajdani asztalt is meg tudnám mutatni; vagy csak a sok mesemondás rajzolta valósággá az esetet, hogy a felbérelt és kitanított üzletvezető ünnepélyes fekete ruhában váratlanul felmagasodott a söröskorsók százai fölé, s formás dikcióval köszöntötte a nagy írót... Mészöly? Kiss Gy. Csaba? Esterházy? S a Szabadrabok előtt könyv, a Tudom, hogy nyári délután lesz (1998) dedikáci- óját is mennyire megsúlyosbította - és megemelte - a sors. „A. K-nak és kedves há- zanépének küldöm eleitől fogva - barátsággal.” A kiemelt két szóval első könyvem címére utal - és hát hogyan is kezdtem sok-sok lappal előbb? Nagy Gáspár „a lege- lőzékenyebb, a legfigyelmesebb, a legtapintatosabb és a legkészségesebb emberek egyike volt, akit valaha ismertem”...), de az „eleitől fogva” zsoltáros időkijelölése most már a befejezettséget is magába foglalja... A különféle dokumentumok halmazaiban válogatva be kell látnom, hogy nem utalhatok mindenre. Sőt még valamiféle leltár összeállításának sincs sok értelme: ennyi db. nekem szóló levél, ennyi kommentált versmásolat, ennyi dedikáció, ennyi „egyéb” kézírásos dokumentum, ennyi fénykép... Már csak azért sincs értelme a lajstromozásnak, mert fogalmam sincs mi minden „ideillő” lehet egyéb gyűjteményeim között - a Hitel vagy a Mozgó Világ, az Írószövetség vagy az Életünk nálam landolt dokumentumaiban. És - számomra, meg talán más érintettek számára - nem is az „anyag”, a levéltári jelzetet kívánó dokumentum-egységek a fontosak, hanem az „egész”, a „szövődmény”. Benne lenni egymás életében. A pőre alkalmi dokumentum, ahogy kordokumentációvá válik - és kortársi tabló megidézőjévé. Pedig mi mindent lehetne idézni az esetlegességeken túl a visszafogott, de karakteres bölcseleti és morális üzenetekig! Egyetlen idevágó idézésétől képtelen vagyok elállni. Közreadok egy teljes „irodalompolitikai érdekű” levelet beszámolóm végén 1988-ból. (Ez év végén indul a Hitel, Esterházy rovatával, mely egy „bizonyos ideig”... működik.) Ennek előzményeként (?) 1985 januárjában egy zöld színű tollal írt levélből hozom ide ezeket a sorokat: „a decemberi Kritikában nagyon jó az Esterházy- írásod, kár, hogy nem idézed a legvégén Ottlik mester fontos axiómáját, hátha nem tudják: Én így tudom, így ismerem, az újvidéki TV-nek adott interjúból: „író nem állhat a hatalom oldalán, akkor sem, ha az az ő oldala... Más országnak talán lehet jó írója rossz jellemmel. Mi ehhez kicsi ország vagyunk, úgy látszik... ” Az akkori pályatársról szól, de a későbbiről és a mairól is, de nemcsak róla, hanem önmagáról is, meg mindannyiunkról. 74
