Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 7. szám - Alexa Károly: Szövegvendégségben - Nagy Gáspárnál (II. rész)

dúlva. Szegény András - alig egynegyed évvel előzi meg a végső versenyben Gáspárt. Olvassuk el a levelét, amit a címzett annak idején nekem is megküldött (immár „modern” fénymásolatban - míg Sütő András gépirata még ama „forradalom előtti” NDK-beli gömbfejes gépek rövid korszakát idézi), meg biztosan még többeknek is. Akik ugyanegy - vállalt - térben éltünk egymással.

Szegény András... Odaballagok a könyvespolchoz, nézem régi könyvei ajánló sorait. Mindenütt ugyanaz a fönt keményen meghurkolt S kezdőbetű. Csak a betűközök... Sehol ilyen szétcsúszottak, még a legalja román időkben sem, mint most, 1999-ben. Szegény András... talán még lesz módom őt is megidézni vásárhelyi kis kertjében és a magyar Glóbusz teljességében a hetvenes évektől. Előkerítve közös képeinket Kulin Ferivel, Ablonczy Lacival, meg alighanem a Szeku illetékes szak- szolgálatának archívumából, egy-egy marosvásárhelyi színházi bemutató utáni vendéglői éjszakáról, vagy ahogy kucorgók a füstös meleg bűzben, csatlakozásra várva a székelykocsárdi állomáson, ingem alatt a Csillag a máglyán nyomdai levonatával... (Veress Dani mint színházi mindenes javasolta volt még előttem tegnap a szerzőnek, hogy írja át a címet Máglyák és kopjafákra, mert akkor nem lesz olyan csíki vagy gyergyói magyar, aki oda ne kívánkoznék a színházba...). Itt az ajánlásai: 74-ben „barátsággal”, 77-ben „köszönettel a bizalomért, amellyel ezt a könyvecskét felkarolta”, 81-ben a „közös bajban és reménységben”, 88-ban a „régi jobb napokra emlékezve”... Szegény András... kevés magyar íróval bántak úgy el „demokráciában”, mint vele. És a román csak a bordáját törte el és csak a szemét „ütte ki”. Igazán a vele-velünk egy nyelvbe születő többiek (egyebek) szövetkeztek a rákkal az elpusztítására. Előbb- utóbb - hallgatva Nagy Gazsi intésére - őket is nevükön kell nevezni.

Elágazás? Anekdotizálás? Az. De amit felszínre dob az emlékezet szeszélye, mindaz már „ott” volt „akkor” is.

Nagy Gáspár kötetei ez alkalommal nem mint könyvek, hanem mint kézirat-lelőhelyek tornyosulnak az íróasztalomon, bármily meghökkentően is hangozzék ez a kijelentés. Afféle lírai kalandparkok. Ami személyhez szóló bennük, az természetesen az ajánlás. A Sütő emlegette Szabadrabokat az oszlop közepe tájáról igyekszem kiszabadítani. Ez a legtestesebb kötet, harminc év „egybegyűjtött versei”. Ezt húzza alá a dedikáció is: „jóbarátsággal ajánlom, más mentségem nincs is az elmúlt három évtizedre.” 1999. szeptember végén. Az erre következő könyvecske a ...nem szabad feledNl... így szól a megcímezett olvasónak: „Alexa uramnak - és az övéinek - szeretettel küldöm ama múlt idő /és a félmúlt/ és a jelen személyes mániáit, talán - verseit. N. Gáspár öreg poéta” 2002. X. 23. Ebben a kötetben van két fotómásolat, amihez nekem is közöm van - olyan értelemben, hogy én is a közelben voltam, és ezt a tényt is fényképek örökítik meg. (Majd valamikor a Gazsié mellé fogom tenni őket, ha emlékezéseim idővel tán könyvvé kerekednek.) Tehát külön, de együtt. A képek dátumai: 1988. június 16. és 1989. június 16. Véletlenül a születésem napja. 1958 óta kísért az „egybeesés”...A 301-es parcella és a Hősök tere. A temetőben a költő a versét mondja Fónay Jenő és Kőszeg Ferenc között, az újratemetésen Cseres Tiborral koszorúzza a központi koporsót, az elpusztított ifjúságét. Az első képen, de a kép keretén túl, én valahol arrébb állok, Donáth László - hamarost szégyellni- való - szomszédságában, a másikon a koporsó mellett, fent mint a díszőrség névtelen közkatonája.

71