Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 7. szám - Onagy Zoltán: Grádéi hajnalok Zalánnal

ilyen védett bérencemberek. Kis buldogok, akik belemarnak valakinek a lábába, akinek már neve van a szakmában, és nem engedik el, vontatják magukat, bevontatni vélik így magukat az irodalomba. Tényleg nem értettem, mitől az indulat a szövegben, mitől a gyilkos nekifeszülés annak, amit, meggyőződésem szerint, végig sem olvasott tisztességesen a kritikaíró, arról már nem is beszélve, hogy nyilván gőze sem volt arról a mintegy húsz egyéb könyvről, amit eddig kiadtam, ami csak azért lehet érdekes, mert egy magára valamit is adó kritikus ismerni szokta azt az életművet, amelynek valamelyik darabjáról írni akar. Mintha csak arra utazott volna a fickó, hogy én nem tartozom a védett nagyvadak közé, nem védenek kánonok és írószövetségek, nem tartozom sehova, tehát bármit csinálhat velem, nem lesz, aki megvéd - én pedig nyilván nem fogom védeni magamat. Ebben igaza is lehetett. Bármennyire is minősíthetetlennek és gyalázatosnak tartottam az írást, fölmentem „bírálóm”, vagy inkább önjelölt hóhérom facebook-oldalára, megnézzem, ki is ő. És ott egy érdekes posztot találtam, saját maga tette föl. MEGSEMMISÍTŐ KRITIKA ZALÁN TIBOR Ú] KÖNYVÉRŐL - virított gőgösen a szándékról árulkodó cím, alatta pedig, gondolom, olvasható volt a „megsemmisítő kritika” is - ám mindössze egyetlen ember lájkolta a korszakalkotó művet, pedig nem aznap rakhatta föl bá- torszívű kritikusunk. Most, hogy meg akarom keresni neked az úr facebook oldalán a közlést, hogy együtt mosolyogjuk meg, nem találom. Pedig többször is végigzongorázom azt az időszakot, amikor fent lehetne. Van ott Sziveri, meg Parti Nagy, meg Mészöly, meg Borbély Szilárd, meg KAF, még Lászlóffy Aladár is megemlítve vagy megverselve, de ez az ominózus megsemmisítés valahogy és valamiért lekerült onnan. Vajon miért, gondolkodom, bár nem ér annyit az egész, hogy elgondolkodjam rajta. Talán rájött az ember, hogy gyalázatosat írt, szakszerűtlent, bántót és mélyen embertelent, és elszégyellte magát? Ezt alig hiszem. Talán valaki, aki még komolyan veszi az irodalmat és értékükön becsüli azokat, akik az irodalomban munkálkodnak, valaki, aki nem a kánonistáknak akar mindenáron alányalni, aki nem szereti az értelmetlen és útszéli, fölösleges köpködéseket, figyelmeztette, hogy elgurult a gyógyszere. Minden lehet. Olyan is elképzelhető lehetne talán, hogy valaki azt mondja a másiknak, bocs, tévedtem, rossz passzban voltam, rosszakat hallottam rólad a gazdáimtól, azt mondták, téged ki kell nyírni végre., és nem volt igazam, hogy ki akartalak nyírni. Lehet, lehetne. Csak nem ebben az irodalomban, amelyik ilyen minőségű és szellemiségű, kritikákat firkáló versfaragó emberkékkel van kitömve. Na, ilyenek járnak bennem, amikor a kritika jelenlegi helyzetéről, a hozzám való viszonyáról, és a hozzá való viszonyomról gondolkodom. Nem esnek jól az effajta hántások, és néha kifejezetten bánt, hogy hagyom hüvelyében elrozsdállni a kardomat. Nem, vége a harcoknak. Egy vigaszom azért még így is maradt: a kutyaugatás nem hallatszik a holdig.

67