Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 7. szám - Alexa Károly: Szövegvendégségben - Nagy Gáspárnál (II. rész)
ALEXA KÁROLY Szövegvendégségben Nagy Gáspárnál (II. rész) Papírlapok, könyvek, nyomtatott, gépelt és kéziratos szóhalmazok között és mögött találkozások fotográfiái, törmelékmondatai, másokkal közös élmények filmjei, hol néma képsorok, hol zörejjel aláfestettek, hallomásos hírek, s bennük, mögöttük, alattuk az évtizedek. Aki próbálta már, tudja, hogy az „emlékezésből” valamiféle „emlékezet” létrehozása mennyire reménytelen vállalkozás. Vállalkozás, mert (hiszen?) alkotás, azaz alakítás is, óhatatlan átírása a múltnak, de éppen annak érdekében és jegyében, hogy valami talán mégis megőrződik az idő tettenérhetetlen valóságából. Hol is van tehát Gazsi? Hogy brutálisan szűkítsem a kérdést: hol van bennem? S miközben valami idétlen hasonlatfélét próbálok megrajzolni - a régi fényképész sötétkamrájáról, ahol a vörös derengésben az előhívó bádog medencéjéből a megörökített látványok összevissza sziluettjei derengenek elő, stb., stb. - egy minapi beszélgetés odavetett mondata szólal meg. Ülök egy barátommal valami bukolikus-pagonyos budai kocsma előtti asztalnál a lenyugvó nap simogatását élvezve és Gazsiról vetünk egymás felé kószán merengő mondatokat. Ő - fiatalabb lévén, mint én - csak futólag és távolról ismerte, ám nyelvészetbe és versbe „vetettként” és érzékeny katolikus lélekként (is) közel érezte-érzi magához, ezt mondja: Gáspár megszólító költő volt. Alighanem ez a lényeg, ez a naiv, szinte együgyűnek tetsző állítás, amelynek a fontosságát akkor tudatosítjuk magunkban, ha a „megszólításnak” minden elképzelhető jelentését felvonultatjuk. Hogy mi mindent lehet megszólítani, hogy a versnek miféle célpontjai lehetnek - azaz a vers mi mindennek lehet a megcélzott centruma. Hogy a szó mi mindennel és ki mindenkivel képes dialógust kezdeményezni. Az önmegszólítástól a legmélyebb és legmagasabb - megszólíthatatlan... - elvonatkoztatásokig. Az időkben és a terekben. Nézem versesköteteit itt az asztal bal oldalán - időrendbe állítva. Itt van mindegyik az ötödiktől, a Kibiztosított beszédtől, 1987-től kezdve mindvégig. És mind dedikálva, azaz nekem szóló, engem megszólító ajánlásokkal a címoldalon. (Csak a dilettánsok „kímélik” a címoldalt a beírásuktól, ők csak a „szennylapra” merik odacizellálni reszketeg soraikat.) Majd’ másfél tucat könyv, majd’ kétarasznyi magasságban. És mégis a legalsót veszem elő, azt, ami nincs, mert már nem lehetett, „ajánlva”: Sárfelirat, 2007. Halála évében jelent meg, de már a nemlétének a könyve. És ebben is van nekem címzett ajánlás. Egy horáci poéta modorában írott pinceszeri dalia- mocska zizegtetése (Alexa uramnak a hatvanadikra. 2005. június idusán) - ez a cím és alcím, ami egyben a költemény poétikai kereteinek meghatározása is. Alkalmi születésnapi versezet. De nem azért idézem, hogy tovább „fényezzem” méltatlan túlélői önmagamat, hanem hogy a személyes megszólítás kivételes figyelmességét jellemezzem, azt a gesztust, amire ilyen szívmelegítő kedvességgel aligha volt más képesebb, mint ő. És ami egyben halk generációs számvetés is, és még halkabb búcsúvétel. És szinte leheletnyi üzenete annak a bizonyosságnak, hogy... azért így van jól, ahogy... 68
