Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 7. szám - Onagy Zoltán: Grádéi hajnalok Zalánnal
tetei különösen érvényes, bármikor leveszem a polcról, ahogy Oravecz Imre prózáját. Mindhármatoknál felismerhető nyomaiban a költő hangja, de leginkább te hozod magaddal. A ó-Papírvárossal, az elsővel, szokni kell, nehezen küzdők meg, nehezen találok szöget hozzá, hónapig eltart. Folyik belőled a szó. Mintha minden beszorult, berekedt mondat a regényben akarna jönni, helyet találni a nagyvilágban. A legkézenfekvőbb kérdés az volna, most hogy hosszú kihagyás után a harmadik kötet is megjelent, és olvasom valamelyik portál kommentjében, hogy állítólag tizenkét kötetes enciklopédiát tervezel belőle írni, hogy önéletrajzi-e, és hogy... De nem ezt kérdezem, hanem rafináltan a következőt: milyen technikákat alkalmazol az elkészült szövegekkel, hogy se az olvasó, sem a kritika ne használhassa a leegyszerűsítő „önéletrajzi” minősítést? Azzal a tréfásnak szánt megjegyzéssel, hogy talán bele kellene húznod, mert ha marad a tempó (három kötet, tizenhat év, ezzel a tempóval 2050-ben jelenik meg a tizenkettedik kötet, kilencvenhat éves leszel), és az igazság, hogy szeretnék majd írni egy nagy összefoglaló elemzést az óriásregényről 2050-ben az Új Könyvpiacba. Lassúdad regény, és ez a lassúdadság igaz a könyvek készülésére is. Nincs kapkodás, van idő, a tizenhat évhez nyugodtan hozzátehetsz még egy tízest, mert az első megírásának a bejelentését és az elkészülését is összekötötte vagy egy évtized, mindegy is. Úgy döntöttem, hogy száz évig fogok élni, és bőven lesz időm matuzsálemként befejezni a regényciklust. De ez nyilván csak szomorkás poénkodás lustaság és idő fölött. Fontosabb, amire te is felfigyeltél: sokan önéletrajzi regénynek tekintik ezt a munkámat, még a kitűnő, a munkásságomat a legapróbb részletekig ismerő Keresztury Tibor is önéletrajzi regényről beszél egy helyen, amikor fölemlíti a Papírvárost. Most ne is onnan induljunk el, hogy minden leírt szöveg, még a napló is fikcionálódik azáltal, hogy szerkesztődik, a szerző kihagy és hozzátesz, eufemizál vagy arányokat mozdít el. Abból induljunk ki, hogy én, Zalán Tibor, a könyv írója kijelentem, hogy nem önéletrajzi könyvnek írom, és főleg nem annak szánom a regényciklust. Kemény lenne, ha az lenne. Főszereplője egy csontalkoholista figura, akivel a hajléktalanoknál is mélyebb létállapotban találkozunk, és egyetlen törekvése maradt már csak a világban, hogy meghaljon, pontosabban, meghalassza magát. Hogyan is tegye ezt? Lassan, szívósan - agyon szándékszik inni magát. Nos, vagyok én egy csontalkoholista, aki halálba szándékszik inni magát, élek én úgy, ahogy egy hajléktalan, vagyok annyira gondozatlan, büdös, lepukkant, létperemi, féregnyúlvány stb. mint ő vagy az? A ciklus harmadik kötetében a három főszereplő közül kettő meghal. Hát haltam én meg eddig bármikor is, akár csak egyszer is? Nos, ezek elég durva módszerek (a durván itt kemény pontosságot értek) ahhoz, hogy elhatároljam magam a hősömtől, a hőseimtől. Azt természetesen nem tagadhatom, hogy nagyon sok életmotívumomat, kalandomat beleszőttem a regény szövetébe, odakölcsönöztem a regénynek őket, de természetesen ezek olyanok onnantól fogva, mint a vendégszövegek - elveszítik eredeti elsődleges jelentésüket, és építőköveivé, részeivé válnak 64
