Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 7. szám - Onagy Zoltán: Grádéi hajnalok Zalánnal

egy másfajta összességnek. Hogy ezt miért tettem? Én nem vagyok született prózaíró, aki teli van megírandó történettel, kibontandó sztorival, nekem nagyon meg kell becsülnöm azt a keveset, amit úgy hívunk, hogy tapasztalat vagy emlékezet, és erősen melléje kell tennem a fantáziámat, hogy egy regénynyi cselekményt összehozzak. A Papírváros hatalmas, oldalakon keresztül burjánzó mondatokból áll, a cselekmény-cselekvés tehát inkább a nyelvbe tolódik át, a nyelv működésében talál magára. Roppant élveztem a hatalmas mondatok szerkesztését, alakítását és alakulását, zeneszerzés volt ez a javából, írás közben nagyon hálás voltam a sorsnak, hogy kora gyermekkoromban zenét tanultam.

A táblázatodon, amit ehhez a beszélgetéshez készítettem, a prózát követő hasáb a kérdőjeles filmé (utolsó a dráma, amit külön futamban veszünk). Erős a hiányérzetem. A film: kép, történet, dialógus. Hogyan nem találtak rád a filmesek? A magyar kultúrtörténet nyolcadik csodája. Hiszen Pesten mozogsz, ahol a film virágzik, hogy a dialógussal, a történettel, a kép- és helyzetteremtéssel remek a viszonyod, a legvadabb ellenséged se állíthatja az ellenkezőjét, hogyan maradhatott ki a forgatókönyv, a filmgyári dramaturg ebből a szerteágazó életműből?

Igen, a film valahogy kimaradt. Egyetlen novellámat filmesítette meg a televízó, amelyik egy tanárról szól, aki egy peepshow-ban találkozik egy végzős tanítványával, a diáklány bent táncol-meztelenkedik az üveg mögötti ótvaros rongyok között, a tanár, aki csakis emberrablással tudja magának megmagyarázni, hogyan kerülhetett az üveg mögé a tanítványa (s mivel a lány tánc közben egyfolytában beszél hozzá, és a szájáról azt véli leolvasni, „vigyél ki, vigyél ki”), elhatározza, hogy megmenti, kiszabadítja, de végül rá kell jönnie, hogy a lány nem a megmentésért könyörög, hanem ajánlatot tesz neki: ha kiviszel, ötezer forintért manuálisan kielégítelek. Ez egy rövidfilmecskére elég történet, az is volt, le is ment, Vallai Péter zseniálisan eljátszotta benne a tanárt. De több film nem volt (eddig) az életemben. Talán, mert soha nem jártam filmes körökbe, illetve nem ismerkedtem a tévés berkeken belül a nagymogulokkal. Kiss Róberttel, a remek rövidfilmes rendezővel dolgoztunk együtt többször, de a rövidfilm Magyarországon a vizuális kultúra mostohagyerekeként van számon tartva mind a kritika, mind pedig a közönség részéről. Azért volt néhány orbitális átverésem felkért szövegíróként filmterepen - ezekről nem szívesen beszélek, mert szégyellem a balekságaimat (nem csak Huzellának nincs, nekem sincs menedzserem). Zárjuk is le: valahogy úgy alakult, hogy soha nem kerültünk egymással közelebbi viszonyba, én és a film, a film és én. Több drámámból, szövegemből készítettek ugyan forgatókönyvet fiatal rendezők, de egyik verzió sem jutott el a gyártásig, a megvalósulásig. Nagyon úgy látszik, ez már így is marad.

A minden vége előtt, listázás közben, a dráma előtt, mert arra úgysem vonatkozik ez a kérdés: egy mondat a kritikáról. Mi a helyzet ma a szakmában a kritikával, mit gondolsz az alkotó és a kritika viszonyáról, akár hajdani keményszavú kritikusként, akár célpontjaként?

Arról nem szívesen beszélek, ami nincs. Ma nincs kritika. Vannak persze írások, amelyek kritikának minősíthetőek, kevés számban, vannak kritikus éleket megvil65