Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 7. szám - Onagy Zoltán: Grádéi hajnalok Zalánnal

testvérpálya, ráadásul sokkal kényesebb és veszélyesebb, mert itt a legkönnyebb ellensé­gekre szert tenni. író-barátaink ugyanis elvárnák, el is várják, hogy művük legyen az egy­szeri csoda. Evekig parádés esszé-kritikákat írsz (ez a Szivárvány ideje, vagy máskor és máshová is?), aztán vége. Létezik alapos ideológiai megfontolás, vagy csak belefáradtál, eluntad, vagy nem olvasol kortársakat? Erre a sokféle kérdésre, természetesen, sokféle válasz létezik. De lássuk előbb, miről is beszélünk. A Kortárshoz kerülésem időszakában nagyon sok kritikát, esszét írtam, mégpedig két helyre: a Szombathelyen megjelenő, Pete György szerkesztette Éle­tünkbe, illetve az Élet és Irodalomba. Előzőben elsősorban nyugati, illetve határon túli könyvekről írtam - legtöbbször recenziós méretekben - kritikákat, amelyek, a könyvek Magyarországon nagyrészt beszerezhetetlenségük okán, egyben könyvis­mertetések is voltak. Az ÉS-ben pedig rendszeresen akár egész kolumnás írásokat is eleresztettem azokról a könyvekről, amelyek érdekeltek, vagy amelyek éppen ér­dekelték a szerkesztőséget. Nem tartottam mellékvágánynak a kritikaírást, ellen­kezőleg, az agy pengézésének tartottam egy másik aggyal, avagy másik agyakkal. Nagyon kemény dolgokat is képes voltam leírni és kijelenteni, és akkor eszembe sem jutott, ahogy szerkesztés közben sem soha, hogy mennyi haragost, ellenséget gyűjtök össze magam ellen, mennyi lefojtott gyűlöletet szabadítok/szabadíthatok fel akaratlanul az őszinteségemmel. A legtöbb író valóban úgy gondolja, hogy ha írnak róluk, csak a dicséret hangja illeti meg őket. A kritikaírásban nem ismertem barátot, ahogy nem ismertem ellenséget sem. Vezetett az olvasatom, az a műveltség, amennyit akkorára megszereztem magamnak, vezettek az intuícióim, és vezetett a nyelv, mert ezeket az írásokat szerettem tisztességes emberi nyelven megírni. Az Életünkben azért hagytam abba a kritikaírást, mert a nyugati könyvek - a határon túliakkal egyetemben - a rendszerváltozás után már szabadon jutottak be az or­szágba, tehát mindenki hozzá juthatott az őt érdeklő alkotáshoz - nem volt szükség az én közvetítésemre. Az ÉS-ben is változtak a szerkesztők, másfajta kritikai hangot, más megközelítéseket várt az új kritika-szerkesztő a „bedolgozóitól”, nekem meg nem volt kedvem belemenni abba a tilitoli játékba, hogy mit engedhetek meg ma­gamnak kritikusként és mit nem, milyen hangon szólalhat meg a kritika és hogyan nem - ráadásul, kicsit bele is fáradtam akkorra a szinte heti penzumként felvállalt kritikaírásba. Az is lehet, a döntésemben, hogy abbahagyom a napi kritikai csukló­gyakorlatozást, az is belejátszott, hogy egyre kevesebb könyv érdekel az egyre gaz­dagabb könyv-felhozatalból, sok minden elvonja a figyelmemet az irodalom arányainak a méregetésétől, hiszen, a kritika feladata sok egyéb mellett az lenne, hogy elhelyezze az egyes műveket a könyvtermés egészében, vagy, legalábbis a fon­tosabb mozgások közé helyezze azokat. A bombaesszé az Arctalan nemzedék, 1979-ben szerintem. Érdekes, hogy ilyen korán ki­szúrod, és hályogkovács módján műtöd szét a mindenkori generációs feszültségeket. A szakma sikoltozik, hogy előbb bizonyítani és teremteni kellene fiatal elvtársak, csak aztán beállni a kondér elé! Fura dolog ez, az öregek, a helyzetbe kerülő öregek mindig ugyanaz a banda, és ha ugyanaz a banda, ugyanazzal a kétségbeesett erőfeszítéssel kapaszkodik szerzett-öröklött sarzsijához, mint a zupás őrmester, aki elvárja, hogy vigyázzállásban 58

Next

/
Oldalképek
Tartalom