Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 7. szám - Onagy Zoltán: Grádéi hajnalok Zalánnal

jelentsen neki kiskocsma pincére, és amióta írott irodalom létezik, ugyanazokat a feszültségeket generálják. Megváltoztatható ez? Úgy tűnik, nemigen.

Az Arctalan nemzedék című esszé valóban egy hályogkovács műve volt. Nem elméleti vagy etikai megfontolásból fogtam hozzá a megírásához, hanem egy véletlen és egy felajánlás miatt. A Hungária kávéház forgójában összeakadtam a már emlegetett Pete György főszerkesztővel, aki azt kérdezte, min dolgozom éppen. Munkanélküli, kötet nélküli, pénzzel nem, csak illúziókkal rendelkező fiatal költő voltam éppen. Esszét írok, mondtam, némiképp kényeskedve, bár azt sem tudtam abban az időben még, eszik-e vagy isszák az esszét. Mi a címe, kérdezte. Arctalan nemzedék, vágtam rá, és ez egészen jól hangzott. (Ezt a szókapcsolatot az ÉS akkori főszerkesztője, Jo- vánovics Miklós használta az Írószövetségben egy FlJAK-ülés meghívott előadójaként, valami olyasmit mondott, hogy számára a Pardi Annát követő nemzedék (és itt Pardi Annát szemléltetőeszközként tréfásan a hóna alá kapta) számára arctalan. Innen jött az ötlet. A főszerkesztő borongósan fürkészte az arcomat, nem volt eldönthető, meg akar-e hívni egy sörre, vagy elhajt az útjából. Hány oldal lesz, kérdezte, és csak később jutott eszembe, hogy ennek a kérdésnek abszolút nincs értelme, hiszen honnan tudhatná az ember, ha egy esszé írásába belefog, hogy hány oldal lesz végül is a munka. Huszonhét, válaszoltam tettetett nyugalommal, és ma sem tudom, miért a huszonhét jutott az eszembe. És miről fog szólni az az esszé, kérdezte. Nemzedékem problémáit akarom alaposan körüljárni benne. Megvettem, mondta, és faképnél hagyott. Rohantam haza a leendő feleségem albérletébe, meztelenre vetkeztem a rettenetes nyárban a kis panelkohóban, belehúztam az ánégyest a piros-fekete japán írógépbe, és felírtam a lap tetejére: Arctalan nemzedék. így maradt ez vagy két napig. Addig csak gondolkodtam, esszéket olvastam (mégis tudnom kellett, hogyan kell esszét írni), a szerkezeten töprengtem, a szövegbe bele kerülhető anyagot válogattam. Aztán Wittgenstein számozási módszerét választva, nekiláttam a kiosztásnak. Kapott mindenki. Kaptak a könyvkiadók, a folyóiratok, az irodalom- politika, kapott az akkor még működő K1SZ-KB is, de azt a részt kihúzták végül a megjelenő verzióból a megkérdezésem és a beleegyezésemen kívül, kapott a nemzedékem, kapott a múlt, kapott a jelen, kapott a jövő - magyarán, mindenkit lekaptam a tíz körméről. Nagy botrány kerekedett belőle, hatására az ÉS is elindított egy fiatal írók-vitát, az Életünk is közölt vitaírásokat az Arctalanhoz beérkezett hozzászólásokból, forrongani kezdett a fiatal irodalom körül az irodalmi közeg. Gondolta a fene, mondhattam volna, de igyekeztem komoly maradni, és úgy viselkedni, mint aki egy komoly és - másoknak - fontosnak feltűnő esszét volt képes írni. Persze, azóta sem változott semmi. Pontosabban, persze, azóta minden megváltozott, és minden szinte az ellenkezőjébe fordult át. De ami nem tud változni, azt száz Arctalan nemzedék-esszé sem változtatja meg. Az irodalom nagy részét most is a középszer uralja pénz- és hatalmi-összefonódási szinten, a nemzedékek ma sem értik, csak utálják egymást, a folyóiratokban és kiadókban ma is nagy számban ülnek kedveskék és szeretők és hozzá nem értő nagyképű bölcsészek (s még jó, ha bölcsészek), akik, szerencsére, ma már nem élet-halál urai, mint 1979-ben, az esszé megjelenése idején. Mondanám, minden megváltozott, de az emberek nem változnak meg, tehát, gyakorlatilag semmi sem változik. Amúgy, ma már nem lehetne egy ilyen esz- szével akkora botrányt kavarni, amekkorát az Arctalan nemzedék kirobbantott a

59