Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 7. szám - Onagy Zoltán: Grádéi hajnalok Zalánnal

adásnak, egyebeknek), miként éled meg, hogy pelenkázol, gyereket ringatsz, meseregényt írsz, építkezel orrvérzésig? Fütyülsz rá? Létezik a látszat és a valóság, könnyedén levá­lasztod? Nálam ez a két dolog soha nem találkozott össze. Tudtam, miket terjesztenek rólam, sőt, hogy miket várnak el tőlem. Mit mondjak, fiatalember voltam, még imponált is nekem, nem dolgoztam ellene. (Egyébként, ma sem.) De ezen felül nem nagyon érdekelt. Az író a legelegánsabb étteremben is megírhatja a novelláját az éhezéséről, ahogy az éhező is írhat érvényes szöveget végtelen nagy zabálásokról, nem kell hozzá sem szegénynek, sem gazdagnak lennie. Az irodalmat és a magán­életet mindig kettéválasztottam. Abban az értelem­ben, hogy amikor kiszabadultam otthonról, nem kellett a gyerekeimre vigyázni, vagy nem voltak csa­ládi teendőim, olyankor nagyon bele tudtam hasí­tani az éjszakába, akár az egymást követő éjszakákba is, és akkor olyannak láthattak, amilyen­nek mindig szerettek volna látni a rajongóim és az olvasóim -, de amikor hazamentem, lemállott rólam az éjszaka hercegének a maszkja, és végeztem azt, amit végeznem kellett, erősen magánember­ként. Mosogattam, pelenkát vasaltam, gyereket rin­gattam, fürdettem, pelenkáztam, meséltem, altattam, ébresztettem, óvodába vittem, óvodából hoztam... Ezt nagyon természetesnek tartottam akkor is, és tartanám ma is. Te mo­sogatsz? - kérdezte egyszer ámulva valaki, aki épp a lakásomban vendégeskedett. - Ez olyan kiábrándító. Valahogy nem tudom összeegyeztetni a verseidben megjelenő énedet ezzel a mosogató apukával. Mit mondhattam volna? Hogy az irodalom soha nem egyezik a valósággal, hogy a papíron hősök lehetségesen a világ leggyávább vagy leggyámoltalanabb emberei a valóságban? Nem tartottam szükségesnek ma­gyarázkodni. Ahogy azóta sem. Az író élete nem feltétlenül tartozik az olvasóra, ahogy, bármilyen furcsa, az íróról kialakított kép sem tartozik az íróra. Úgy gondo­lom, ha már felvállaltam, hogy családban élek, törekednem kell rá, hogy ne csak teher legyek a családnak, hanem vegyem ki a részemet a közös élet nehézségeiből is. Ha kell, építkezzem, ha kell, vasaljak, gyereket ápoljak, porszívózzak, elmenjek bevásárolni. Cserében azért a család mindig kímélt, igyekezett minél kevesebb ter­het rakni a vállamra a családi kötelmekből, amikor pedig a lányaim már nagyob­bacskává serdültek, sok mindent elvégeztek helyettem az otthoni munkákból. Az ember a privát szférájában nem író, én a gyerekeimnek nem művész úr vagyok, a feleségemnek nem a híres író, meg is bolondulnék, ha így lenne. Ugyanolyan ember vagyok, mint ők, sőt, erősen ügyelnem kell arra, hogy magamban ne alakuljon ki az a tévképzet, hogy amit én csinálok, az fontosabb az övékénél, tehát ennek alapján mindenféle felmentésre és mentességre tartsak igényt a közös vállalásoknál. A kritikákról, a kritikaírásról az olvasó azt gondolná, az írói-szerkesztői lét egyszerű mel­lékterméke, pedig szó nincs erről. Ugyanolyan fontos mellékvágány, mint valamennyi 57

Next

/
Oldalképek
Tartalom