Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 7. szám - Csák Gyula: Háttér (önéletrajzi részlet 20.)
Cigarettát kotortam elő, de mielőtt meggyújtottam volna, belém nyilallott, hátha tilos itt a dohányzás? Elindultam hamutartót keresni. Nem találtam, s ezt a dohányzási tilalom jelének véltem. Kis vívódás után mégis úgy döntöttem: rágyújtok. Mit tehetnek velem? Kilakoltatnak? Vállat rándítottam. Nem is olyan képtelenség, hogy kitehetnek innen, gondoltam. Nem telefonálhatok Budapestre, nincsen országaink között hivatalos érintkezés. Nem képvisel engem tovább Magyarország, amiként én sem léphetek fel Magyarország képviseletében. Ráadásul a tolmácsnő elvette az útlevelemet. Hátha már nála az írásos döntés, ami szerint megszűnik a bulgáriai vendéglátás, és helyette ez lesz, meg az lesz. Kimondták rám az anatémát. Padlótól a mennyezetig érő tükör elé léptem, de éppen csak belebámultam, és továbbálltam. Nemrégiben hagytam jóvá, hogy oldalt válassza hajamat pesti fodrászom, aki szerint ettől olyanná leszek, mint Ady Endre. Mindenesetre tűnődővé változik az arcom, és valamiképpen elszánt jellegűvé. A Növi Pazar-i csodaborbélynál ma délután formált frizurám és a ráragasztott angoltapaszok most inkább komikusnak mutattak, mintsem elszántnak. Azzá lettem pedig. Mindinkább dac hevített. Most már nem is hamutartót kerestem, hanem itókát. Eszembe villant, hogy a hadsereg központi újságjánál megismert Devecseri Gábor Kossuth-díjas költő és alezredes kollegám, atyai pártfogóm járt hajdanán olyan ázsiai hotelben, amelyben nem csupán italokat, hanem flamingónyelvet és pávaagyvelőt is rezerváltak a potenciális vendégnek. Devecseri ezt a szállodai kultúra rafünement-ének titulálta. Nem tételeztem ilyet erről a targovistei szállodáról, de ital iránti vágyakozásomban változatlan buzgalommal fürkésztem a szoba berendezését. „Apetitusom van egy italra!” - csendült a fülembe második apám hangja, és megjelent emlékezetemben csontos alakja, amint széken állva kiáltozott, miközben lendülettel kutakodott a konyhaszekrény tetején. „Ida szokta eldugni anyád!” - Amikor megtalálta, hosszasan szemlélte az üveget, majd a fejét csóválva azt mondta: „Ebből jócskán hiányzik. Elbírja a poharat, de a gyűszűt nem”. Korábban szerzett ismeretem alapján arra utalt a népies kiszólás, hogy inkább kedveli anyám az italozást, mintsem a munkát. Nem szóltam hangosan, de magamban megvédtem anyámat. Otthon, azaz: nagyszüleimnél, ahol fél éves korom óta nevelkedtem, azt hallottam róla, hogy példás mezei munkás volt, amíg a feje meg nem fájdult a pusztai napon, és el nem szökött a szülői háztól. Cselédnek állt urakhoz, de az volt a vágya, hogy varrónő lesz. Már otthon is mintát adott ügyességéről, kitartásáról, ha tű, cérna volt a keze ügyében. Bírálatok is keringtek róla, persze. A fülembe jutó rokoni megjegyzések arra vonatkoztak leginkább, hogy mikor vesz már végleg magához, mért dobott a szüleihez, miért hozott a világra? Törekedett, hogy magához vegyen, de ez csak egyetlen esztendőben sikerült, 1941-ben. 105. 17
