Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 7. szám - Turczi István: Csokonai Vitéz Műhely
TURCZI ISTVÁN Csokonai Vitéz Műhely (ELSŐ STÁDIUM) Talán napok vagy hetek óta már, (mit számít, az idő annyit sem ér, mint a penész, mit ujjaid közt morzsolgatsz, azután szippantasz belőle, mélyet, eltökéltet, merő kíváncsiságból beszippantod múlandóságod illatát) makacsul zarándokolsz a zárt ajtók mögött, egy lakásban, mely nem volt soha a tiéd, s mire a tiéd lehetne, már rég kisétáltál apád elképzelt frontbakancsában a tárgyak emlékezetéből... A függönytelen, piszkos ablakok üvegére hiába montíroz tavaszt a park jegenyéin átzuhanó erőszakos fény - tetszhalott párnák, ágynemű-gőz, fülledt némaság köröskörül. A friss szél, mely végigcsúszkál a balkonon és az éledő növények kontyába kap, csak marionett, a tekintet végpontjára hurkolódva. És más illusztrációknak vannak madarak, csobogás, repülőgépzaj, kutyaugatás - a természet engedékenységéből való arzenál. „Fázom”, mondod, „nagyon fázom”, gondolod, ahogy eljön az est, és a hosszúra nyúlt árnyak között megszégyenülten tör utat a tiéd, az egyetlen árnyék, amelyhez közöd lehetne, ha kiléptél volna a fényre, a színek közé, ha AKKOR körbetáncoltad volna levetett, bőrszínű páncélingedet. Ahogy eljön az éj, és a hirtelen rádtörő selyemfekete hullámzásban a denevér szárnytávolságát méricskéled, az leginkább egy középkori szerzetes sorsára hasonlít. 11
