Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 7. szám - Turczi István: Csokonai Vitéz Műhely
„O felix culpa, quae talem ad tantum meruit labere redemptorem.” Csupán egy menekülés maradt. A zsalugátert csapkodja a szél. Ellobban az utolsó gyertya is. A sötétben gyorsabban világosodik. (MÁSODIK STÁDIUM) Minden nyirkos és viszonzatlan. A nő egyenként próbálgatja a sarkokat. Az, hogy mi van rajta, elhanyagolható ahhoz képest, ami nincs. A nő ettől olyan kultikus, amint ünnepélyes lassúsággal halad egyik saroktól a másikig. Hosszú cigarettáját, mint rovar a piszkát, húzza maga után; néha belecsókol a füstbe, fejét hátralendíti, szobanövény-hajzata megáll a levegőben és elvágja a beszűrődő fény rátekeredő, vékony por-pántját. „Ki vagy te, ki hószín leplekbe Felém mosolyogva közelítsz S a partról e szagos berekbe Áldott jobbodon felsegítsz?” Most leül az egyik sarokba, oda, ahol az első pofont kaptad egy ostoba nyári estén húsz évvel ezelőtt (már megint az idő: bekormozza a lelket), felhúzza a térdét és csontos ajkát szabadon maradt kezébe fúrja; a várakozás hideg tökéletessége. Alul nem visel semmit, látod, s amint kitárul, még kínzóbb a feketeség. Elérhetetlen közelségben tintahalak úsznak ki és tűnnek el egy láthatatlan magnetofonszalagon, melyről helikopterzúgás és gyapotvágó kések ütemes hessenése hallatszik, betölti a szoba eltervelt csöndjét, szétárad szabadon csordogáló ereidben. „Hiszen ez csak egy film”, egy filmet látsz a saját életedről, a nő továbblép, csak egy menekülés van, húnyt szemed mögött őserdei harc dúl, 12
