Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 6. szám - A haditudósító - Beszélgetés dr. Kuntár Lajossal
bírom már ezt a kötöttséget. Kértem, hogy írjon ki. Közben aztán kerestek a Nyugati Kis Újságtól, a Kisgazdapárt lapjától. Azért Nyugati, mert a budapesti volt a Kis Újság. Tehát a Nyugati Kis Újsághoz hívtak belső munkatársnak. Ezt én örömmel elfogadtam, mert barátaim dolgoztak ott. A főszerkesztő, nagyon bohém fiú, a lakása közelében lévő italboltban kezdett féldecikkel minden reggel, úgyhogy engem tett meg összeállító szerkesztőnek. Déli lap volt a mienk (a másik kettő reggeli), úgyhogy korán kellett kezdeni. Én már hét órakor bementem a szerkesztőségbe. Úgy tíz óra felé fel szokott hívni a főszerkesztő, hogy „Lajos, lesz lap máma?” Mondtam: „Lesz Imre, ha nem jössz be.” Tudniillik, ha bejött, szóval tartott, pedig nekünk percre pontosan dolgozni kellett, ha délre végezni akartunk. Itt dolgoztam 1949-ig, amikor Rákosiék felszeletelték a Kisgazdapártot. Egy részét, Dobival az élen bekebelezték, a másik részüket, akik nem akartak csatlakozni, letartóztatták. Én munkanélküli lettem újra. Abban az időben már felállt a munkaközvetítő iroda a Fő téren. Oda minden nap be kellett menni bélyegeztetni. Csak az kaphatott új munkahelyet, akit a munkaközvetítő közvetített ki. Ez a kommunista párt égisze alatt működött. Egy Erdélyből idemenekült és kommunistává vált (eléggé unintelligens) férfi volt a vezetője. Egyik alkalommal azt mondta nekem: „Héj, maga újságíró! Tud gépelni?” Mondtam, hogy tudok. Egy újonnan megalakult vállalathoz, a Kéményseprő Vállalathoz kerestek gépírót. Nagyot csúsztam a társadalmi ranglétrán, ezen kívül a fizetésem töredéke lett a régi jövedelmemnek, de elfogadtam, mert a családomat el kellett tartani. Ezután hamarosan könyvelőt faragtak belőlem. Én, a betű embere, a számok világában fuldokoltam. Azért lekötöttem magam: megírtam a kéményseprőipar történetét, a kéményseprőkhöz kapcsolódó szokásokat. Én addig is írtam, de csak az íróasztalfióknak. Az egyik legnagyobb csapás egy újságírónak, ha nem kap nyilvánosságot. Kapcsolataim révén aztán tagja, sőt vezetőségi tagja lettem a Vasi írók és Művészek Munkaközösségének, melynek Palkó István, régi barátom volt a vezetője. Antológiát jelentetett meg a munkaközösség 1954-ben2. Ezt én rendeztem sajtó alá. Akkor még a nevemet nem tettem alá, mert féltem. Nem akartam, hogy a nevem nagyon forogjon, mert irigy emberek mindig voltak, és elég volt egy rosszindulatú rágalom, hogy az embert elvigyék. A lényeg az, hogy ebben az antológiában benne volt a Kéményseprő és a szerencse című írásom. Ez volt a hosszú számkivetettségem után az első tanulmányom, cikkem, ami megjelent. Minden vasi kiadványnak eztán én lettem a sajtó alá rendező szerkesztője, köszönhetően a nyomdaipari ismereteimnek, amiket újságírói múltamnál fogva elsajátítottam. Felszabadult előttem a szellem világa. Újra élhettem az íráskényszeremnek. Ugyanis az újságírónak nagyon nagy az íráskényszere, és nagy benne a közlési vágy. Akiben ez nincsen meg, az nem is igazi újságíró. Hogy lett Önből könyvtáros? Ez ugyanebben az évben volt, tehát 1954-ben. Az egyik alkalommal a munkaközösségi értekezleten a Megyei Könyvtár igazgatója, aki szintén tag volt, említette, hogy kaptak egy új státust, fel tudnak venni még egy embert. Kérdezte, hogy tudunk-e valakit 2 Az Őrség című kötetet Palkó István szerkesztette. Többek között Gazdag Erzsi, Károlyi Amy, Káldi János, Kertész József, Kiss Gyula és Weöres Sándor írásai jelentek meg benne. 22
