Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 6. szám - A haditudósító - Beszélgetés dr. Kuntár Lajossal
ajánlani. Mondtam, hogy tudok, én magamat ajánlom. Meglepődött, hisz ismerte a múltamat. Mindenképpen férfit akartak felvenni, hisz akkoriban csak nők dolgoztak a könyvtárban. Olyan ember kellett nekik, aki ismeri az irodalmat, jó kiállású, tárgyalóképes, hisz akkoriban a könyvtárakat még szervezni kellett. Akkoriban nagy ká- derezések folytak. A Megyei Könyvtár a Megyei Tanács Népművelési Osztályához tartozott. A Megyei Tanácson a személyzetis egy Tari nevű volt AVO-s százados volt. Ő nem akart felvenni, de végül is beleegyezett, ha én szerzek két kommunistától ajánlást, akkor felvesznek. Én ezt a kapcsolataim révén könnyedén megszereztem, ugyanis én könnyen teremtettem mindig is mindenkivel kapcsolatot. Én mindenkiben csak a jót látom, így a kommunisták között is volt nekem mindig barátom. Tehát megkaptam az igazolást, és 1954. szeptember i-jén segédkönyvtáros lettem. Nagyon boldog voltam, mert nekem a könyv az éltető elemem. A könyvtárat, az emberek művelését a kommunisták is nagyon fontosnak tartották. Az eredményekről be kellett számolni a szaksajtóban. Én először a Budapesten megjelenő Könyvtáros című lapba írtam. Ezekből a jelentésekből a helyi lapban is kezdtek megjelenni a helyi vonatkozású cikkek. Ezen kívül aztán az irodalmi eseményekről is beszámolhattam, lassan megnyílt előttem a helyi sajtó is. Közben kezdtem behatóan foglalkozni néprajzi témákkal. A néprajzi érdeklődés mindig bennem volt. Itt, a Megyei Könyvtárban az első hónapokat az olvasószolgálatban töltöttem. Rettentő nehéz munka volt. Az emberek többsége Jókait keresett, esetleg Mikszáthot, de Móriczig már nem jutottak el. Viszont a hivatalos helyekről a szovjet szerzők népszerűsítését várták el, ami viszont nem volt egyszerű. De sokan kerestek mesekönyvet is. A régieket már ronggyá olvasták, nagy volt a hiány. Szívfájdalmam volt, amikor a kisgyermeket is hozták, és kiábrándultán kellett elmenniük, mert nem volt mesekönyv. Eszembe jutott, hogy gyermekkoromban én sok mesét hallottam. Az én gyermekkoromban még az élőszó volt a kapcsolatteremtés eszköze. Meséltek az idősek csoda dolgokat, mondákat is, regéket, de főleg babonás dolgokat a tüzes emberről, a mándliról és egyéb csodás lényekről. Ezeket, mint a szivacs szívtam magamba. Eszembe jutott aztán, hogy gyermekkoromban volt egy idős néni a szomszédban, aki nekem sokat mesélt. Egy meséjét annyira szerettem, hogy többször el is mondattam, s a végén már meg is tanultam. Ez volt az Aranyrózsafa. Emlékezetből leírtam ezt. Később átkerültem az olvasószolgálatból a hálózati csoportba, melynek a csoportvezetője lettem. Kaptunk egy motorkerékpárt. Én, a technikai analfabéta megtanultam vezetni, letettem a vizsgát. Jártam az egész megyét motorkerékpáron. A vidéki kollégáktól mindig érdeklődtem, hogy nincs-e mesemondó. Kezdtem összegyűjteni a meséket, hogy minél előbb minél több legyen. Hogy ne tereljem magamra a figyelmet (még mindig féltem), összehoztam egy munkaközösséget. Dr. Kiss Gyulával dolgoztam együtt, aki akkor a Megyei Tanács Népművelési Osztályán dolgozott. Régi jó barátságban voltunk. Megnyertem őt azért, hogy a Tanács részéről is legyen valaki bent. A Munka- közösség tagjai is segítettek a gyűjtésben, sőt a Nagy Lajos Gimnáziumban is összehoztam egy ifjúsági csoportot, és nagyon sok jó anyagot kaptam a vidéki tanulók gyűjtéséből. Népdalokat is. A Megyei Tanács akkori elnökhelyettese arra biztatott, hogy állítsak össze mesekönyvet. Ebben az időben jelent meg Illyés Gyulának a 77 magyar népmeséje, melyben azt írja, hogy a népköltészet a nép egyes tagjainak az emlékezetében él, s vannak alkotó egyéniségek, akik megváltoztathatják a szövegét. Tehát ezzel azt mondta, hogy neki mint a nép fiának joga van a változtatáshoz. Ebből 23
