Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 6. szám - A haditudósító - Beszélgetés dr. Kuntár Lajossal
rút. Ebből nem tudom, hogy mi az igazság, csak azt tudom, hogy az ottani szakemberek azt mondták el nekem, hogy ezek a gépek nem voltak alkalmasak arra, hogy alacsonyan repülésből „dugóhúzóval” kihozzák őket. Ez lehetett a szomorú eset előidézője. Nemsokára meg kellett kezdeni a visszavonulást... 1943. január 12-én megindult a híres orosz áttörés, ami Moháccsal felérő veszteség volt, annyi magyar áldozatot követelt. Körülbelül kétszázezren vonultunk ki a munkaszolgálatosokkal együtt a frontra, és a doni katasztrófa után harmincezren maradtunk meg. Pár nap alatt szétverték az egész magyar hadsereget. Az emberek vagy megsebesültek, vagy halálos sérülést kaptak, vagy megfagytak, vagy fogságba kerültek. A véres Don című kötetem utolsó fejezetének címe: Szemben Tél tábornokkal. Nyugodtan nevezhetjük Tél tábornoknak az orosz telet, ugyanis mínusz 40 fok alatti hőmérséklet volt több napon keresztül, és igen nagy mennyiségű hó, amit a Szarmata síkságon nyargaló szél még tovább hajtott. Hómezőkön meneteltek a szegény katonák. Nagyon sokan ott maradtak. Nekem szerencsém volt az, hogy nem voltam harcoló katona. Nem is volt más fegyverem, mint egy pisztolyom, amit egyszer csak azért sütöttem el egy madárra, hogy kipróbáljam, működik-e. Éppen nálunk voltak a Honvédelmi Minisztérium Regös együttesének a művészei, amikor a támadás ért bennünket. Ezek civil művészek voltak: énekes, tan- góharmonikás, hegedűs, tárogatós összetételben, ők szórakoztatták a katonákat. Én kaptam azt a parancsot, hogy szállítsam el őket a hadsereg-parancsnoksághoz. Katonának a parancsot teljesítenie kellett... Amikor Alexajovkára értünk, amelyik a hadsereg-parancsnokság székhelye volt (azelőtt én is ebben a városban laktam), addigra az már orosz kézre került, úgyhogy utcai harcok közepette értünk ki a városból. A német és a magyar páncélosok utat törtek, és a sebesülteket meg a menekülő katonákat áthozták a városon, de közben lőttek bennünket majdnem minden házból. Nekem is kilőtték a szélvédőüvegemet, de szerencsére találatot nem kaptam, csak a nagy hidegben közvetlenül ért a levegő szélvédő hiányában. Az összeszedett reumát a karjaimban még ma is érzem. Átértünk szerencsésen a városon, és addig meneteltem, ameddig el nem értem a hadsereg-parancsnokságot, mert a parancs szerint ott kellett átadnom őket. Körülbelül három napig tartott ez a keresgélés. Semmi ellátás nem volt, havat ettünk, vagy hozzájutottunk fagyott konzervhez. Éjszakára bementünk orosz családokhoz. Állítom, hogy az orosz nép nagyon szelíd, jóindulatú. A magyar katonákra nem haragudtak, de a németekre nagyon. Előfordult, hogy éjjel bejöttek a partizánok, megleptek bennünket. Csak a távcsövet vették el, és azt mondták, menjetek haza, Pestre. A lakosság pedig... Volt olyan esetem, amikor kiszálltak a meleg ágyból, és hagyták, hogy mi feküdjünk oda be. Mi se voltunk kegyetlenek és rosszindulatúak az orosz lakossággal szemben. Engem meglepett az a mély vallásosságuk, amit a nyár folyamán tapasztaltam. Ugye az elfoglalt területeken visszaállt a régi rend: a templomokat megnyitották, amik addig istállók, meg raktárok voltak. Ez az orosz lakosság, ahogy tízszer, hússzor leborulva csókolták a padlót, engem nagyon meglepett. Volt egy olyan eseményben is részem, hogy megkeresztelték az akkor tizenöt éves fiúkat, és ünnepséget tartottak, ahova meghívtak bennünket. Még kaukázusi szőlőt is et17
