Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 6. szám - A haditudósító - Beszélgetés dr. Kuntár Lajossal
tünk. Már az orosz lakosság akkor tudta, hogy megindul a nagy orosz támadás januárban, és mondták, hogy minél előbb menjünk haza. Hát szerencsésen átvészeltem ezeket a kritikus napokat, tehát január 12-től kezdődően még februárban is, és hosszas menetelés után megérkeztünk Kijevbe, ahol a magyar hadsereg maradványait összegyűjtötték. Kijevben is több mint két hónapot vesztegeltünk, mert féltek itthon, hogy őszintén elmondjuk, hogy milyen esetek voltak: a rossz felszerelést, a lőszer hiányát és sok mindent. Például a fegyverek nem működtek, mert a nagy hidegben megfagytak. A rádiók sem működtek. Azon kívül a hideghez nem volt a magyar katona hozzászokva, az oroszok meg abban nőttek fel, úgyhogy azért is időzítették így a támadást. Én a hetedik hadtest, a miskolci hadtest állományában voltam. Harci események nem történtek. Ekkor a parancsnokom, azt mondja: „Hasznosítsd legalább az idődet, és írd meg könyv alakban az élményeidet.” Akkor hozzákezdtem, úgy október végén, novemberben A véres Don című könyvemhez. Akkor még nem ez a címe volt, hanem A második hadsereg Don- menti harcai. Karácsonyra már hazaküldtem a kéziratomat egy szabadságra hazatérő bajtársammal. Itthon nem foglalkoztak a kéziratommal, mert nem találták eléggé propagandaízűnek. Mert akkor elvárás volt az, hogy minél rosszabbat kell írni a Szovjetunióról, meg a hadseregéről. Én meg újságírói magatartásomnál fogva csak az igazsághoz ragaszkodtam. Én dicsértem az orosz hadsereg felszerelését, ami nem tetszett itthon. Amikor hazatértünk, 1943 tavaszán, én is leszereltem. A Vasvármegye budapesti tudósítója lettem újra, de szeptembertől megint behívtak katonának, akkor a Honvédelmi Minisztérium sajtóosztályára. Tompa István barátom segített be oda, hogy ne kerüljek újra a frontra. Az én feladatom az volt, hogy a miniszter részére sajtófigyelőt állítsak össze minden nap. Ez abból állt, hogy átnéztem a fontosabb lapokat. Amelyikről úgy ítéltem meg, hogy kell, hogy a miniszter is olvassa, azt kivágtam, felragasztottam egy kartonra, és egy dossziéban 11 órakor a miniszter asztalán kellett lennie. 9-kor kezdtünk és két órám volt az elkészítésére. 11 után már csak egy feladatom volt. Nagyon népszerűek voltak a kívánsághangversenyek. Ezeket a Minisztérium szervezte. Vagy az Operaházban, vagy a Népszínházban tartották ezeket, tehát a nagy férőhelyű színházakban. A belépőket én osztottam el. Megvolt, hogy kinek kell, de maradt mindig, úgyhogy a törzstisztek nekem udvaroltak, a zászlósnak, hogy legyek szíves adjak jegyet nekik és a feleségüknek. Ezen kívül én voltam a sajtóreferens. A hősök napján a rákoskeresztúri temetőben a sajtó munkatársait mindig én üdvözöltem, és adtam tájékoztatást a temető helyzetéről, a halottakról... A sajtóosztályon együtt szolgáltam Somogyváry Gyula, híres regényíróval, képviselővel, a Magyar Rádió egyik vezető emberével, akit megkértem, hogy olvassa el a könyvet. Elolvasta, és úgy megtetszett neki, hogy még előszót is írt hozzá. O mondta azt, hogy akkor, amikor mindenki Solohovnak a Csendes Donjáról beszélt, mi véressé tettük azt a csendes Dont. Ő javasolta tehát a címet, és azt mondta, hogy „az általad adott cím csak alcím legyen”. így lett aztán az 1943-ban megjelent könyvnek A véres Don a címe. Vitéz Somogyváry Gyula egyébként tartalékos százados volt, nagyon sok népszerű regényt írt az első világháborús élményei alapján. Amikor a németek bejöttek, már másnap letartóztatták. A Horthy-család baráti társaságába tartozott, és nyíltan németellenes volt ugyanis. Nem számított, hogy képviselői mentelmi joga volt és, hogy magyar katonaruhát viselt, elvitték a németek az Astoria szálló pincéjébe. Mi vittünk másnap be neki civil ruhát, mert katonaruhában még18
