Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 6. szám - A haditudósító - Beszélgetés dr. Kuntár Lajossal
parancs Pestről, de engem, tekintve, hogy a Honvédelmi Minisztérium állományába tartoztam, nem szereltek le, hanem a legdélebbi frontvonalon volt a miskolci hadtest, oda vezényeltek. Nem voltak megelégedve ugyanis az újságíró haditudósítóval. Nagy letargiában folytattam a munkát, míg a többiek itthon voltak. Mellettünk az oroszok voltak, akik karácsonyra már áttörtek. Arra vissza tud emlékezni, hogy milyen volt az első nap, amikor kiértek a frontra? Az első napokban az elhelyezkedés volt a feladat, a szálláskészítés. Egyébként mi a hadsereg-parancsnoksághoz voltunk közvetlenül beosztva. Ahol volt a hadseregparancsnokság, ott voltunk mi is. Volt, hogy sátorban kellett aludni. Amikor már az áttörés is megvolt, ’42 júliusában, először megérkeztünk Szalivoszkolba, utána pedig a végleges helyre, Nikolajevkába. Egy kiürített házban kaptunk szállást. Fekhely nem volt, így deszkákból, szögekből összekalapáltunk egy ágyszerű dolgot. Szalmát szereztünk és sátorlappal letakartuk, hogy ne a szalmán aludjunk. Három ilyen ágyat csináltunk, hogy a velünk lévő legény is itt aludjon. Amikor elhelyezkedtünk, meg kellett tudni, hogy hol lesz az étkezés, mert mindenütt csináltak külön étkezdét. A legelső eligazítás alapján aztán mentünk a tűzvonalba a témákat keresni. Gondolom sok borzalmat megéltek a Don-kanyarban. Hát ezekről a rossz dolgokról én nem szívesen beszélek. Borzalmas volt látni a haláltusában lévő embereket, és a könyörgésüket a segítségért. Én nem vagyok hőslelkű, nem tartom magamat hősnek, de például az egyik alkalommal, ott a Don partján egy repeszdarab megsebesített egy bajtársat körülbelül tíz méter távolságra a futóároktól. (Egyébként az egész Don partján futóárok-rendszer volt. Abban közlekedtünk, mert átlőttek a mesterlövészek, különösen, ha csizmába láttak valakit, mert tudták hogy az tiszt.) Én kikúsztam hozzá, és megmentettem. Én nem tudtam, hogy az ottani parancsnok felterjesztett vitézségi éremre, úgyhogy nagy meglepetés volt Kijevben, mikor megkaptam a kisezüst vitézségi érmet. Az első világháború után csak a nagyezüstért adtak vitézségi címet. Az egyik alkalommal vitéz Both Béla, aki az itteni Honvéd Hagyományőrző Egyesület vezetője volt, felkért, hogy tartsak előadást a haditudósítói élményeimről. Elvittem a kitüntetéseimet, többek között a vitézségi kisezüstöt. Both mondta, hogy miért nem kérem a vitézségi címet. Mondtam neki, hogy én úgy tudom, hogy az csak a nagyezüstért jár. Kiderült, hogy ma már a bronzért is adnak, s szinte rám tukmálta. A diktatúra éveiben nem halmoztak el kitüntetésekkel, hát ezt elfogadtam. Az én vitézi avatásom a pécsi Dómban volt, ahol a fiamnak a családja is ott volt. De visszatérve a harcokra... Az emlékek mindig feltörnek. Szóval szörnyű, hogy milyen olcsó az emberi élet a háborúban. És az, hogy teljesen idegen emberek, akik esetleg szimpatizálnának is egymással, kénytelenek ölni, mert ha te nem ölöd meg őt, az öl meg téged. Borzasztó ez. Én nagyon háborúellenes vagyok, de hát az én időmben még kötelező volt a katonai szolgálat. Bejárták az egész frontszakaszt? 12
