Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 6. szám - A haditudósító - Beszélgetés dr. Kuntár Lajossal
Igen. A németek átadták a Don 208 km szélességű, elég nagy szakaszát. Nehéz volt ezt bejárni. Ahol a Don kanyarult, az volt a mi szakaszunk. Ezért is emlegetik több könyvben a Don-kanyart. Ezt a kanyart aztán az oroszok később visszafoglalták, mert kellett nekik a hídfőállás. Mi ezt próbáltuk visszaszerezni. 1942. augusztus végén, szeptemberben, éppen, mikor Szombathelyi Ferenc, vezérkari ezredes frontlátogatáson volt, indult meg a támadás, hogy a Don-kanyarból kiverjük az oroszokat. Körülbelül öt-hat napig tartott az öldöklő küzdelem. Rengeteg magyar elesett. Az én alakulatom is részt vett ebben. Meg is látogattam őket. Egy napraforgótáblában leltem rájuk. Több mint tízezer ember esett el azokban a napokban, de nem sikerült kiverni az oroszokat. A háború alatt volt olyan helyzet, amikor Ön is lőtávolságon belül volt? Hát én látogattam állandóan a vonalakat. Mindig voltak olyan alakulatok, akiket hátrahoztak, másokat pedig a helyükbe állítottak. Akik ott voltak, bunkerben aludtak. Én is több éjszakát töltöttem ott velük. 1942-ben különösen szaporák voltak az egerek. A futóárokban is tapostuk az őket. A bunkert úgy csinálták meg a katonák, hogy farönköket hánytak egymásra, és azokat temették be földdel, hogy repesz ne érjen minket. De oda bevetették magukat az egerek. Mikor első éjszaka én a bunkerben aludtam, hamarosan azt éreztem, hogy az egerek futkároznak az arcomon. Borzasztó érzés volt. Hiába volt nyár, hideg volt, így a köpenyünket mindig magunkkal hordtuk. Ezt a köpenyt tettem az arcomra az egerek ellen, de akkor meg nem kaptam levegőt. Szerencsére én csak egy vagy két éjszakát töltöttem így, de volt, aki hónapokat. Azt nem is tudják azok, akik itthon maradtak, hogy a kintiek mennyit szenvedtek. Nem beszélve az állandó életveszélyről. Ez nem is volt téma, mert olyan természetes volt. Minden nap bombáztak. Bevetették az úgynevezett Sztálin-orgonát, a sorozatvetőt is. Rettentő nagy volt a hangja is, meg a tűzereje is. Mi mindent Sztálinról neveztünk el, ennek is így keletkezett a neve. Ha éjjel bombáztak, és meg kellett világítani a környéket, akkor meg a Sztálin-gyertyát dobták le. Nagy fényerővel ereszkedett le lassan. Nagyon sok aknavetőjük is volt. A repülőgépüket rátának hívták. Mi azt szoktuk mondani, hogy „Na, megjött a Rozi néni!” Tudniillik, olyan búgása volt, mint egy öregasszonynak a hangja. A páncélosuk is félelmetes volt, a T34-es. Könnyen mozgott és igen jó páncélzata volt. Nemigen lehetett átlőni. Voltak önként jelentkezők, akik közelről dobták rá a gránátokat. Ha a hernyótalpát találták el, akkor nem tudott továbbmenni, csak így tudták hatástalanítani. Ellátmány mindig volt? Hogyan lett volna mindig! Sokszor szétlőtték a gulyáságyút, amiben készítették a meleg ételt. Akkor nem volt mit enni. De ezt megszoktuk. Amikor a menekülés volt, egy hétig semmi ellátmány nem volt. Megtanultam a vöröshagyma nevét, talán még most is ki tudom mondani: szibulka. Az orosz lakosságtól kértem szibulkát. Beleharaptam. Úgy ettem, mint az almát. A könnyeim persze kijöttek. Azok meg megfagytak rögtön. Ha konzervhez jutottunk, akkor konzervet ettünk. Életemben annyi konzervet nem ettem, mint akkor. A németek egész Európából szedték össze az élel13
