Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 6. szám - A haditudósító - Beszélgetés dr. Kuntár Lajossal
mieink meg azért mentek át, hogy földerítsék, hogy milyen erők vannak ott. Szóval ilyen vállalkozások voltak, ezekről is írtam, többen részt vettem. De hát ez nem adott állandó írástémát, úgyhogy ezek a pesti vagány újságírók elhatározták, hogy menjünk haza. Annál is inkább, mert mikor elbúcsúztatták a második magyar hadsereget, akkor Kállay Miklós volt a miniszterelnök, a búcsúbeszédében azt mondta, hogy „Garantálom, hogy szeptemberre minden magyar katona itthon lesz”. Hát ugye már nyáron voltunk, már beszéltünk a leváltásról, de a leváltás nem jött. Tudomásul kellett venni, hogy minket a németek kívánságára kiküldtek, de helyettünk másokat nem küldenek ide. Sőt, a hadseregparancsnok kijelentette, hogy hadbíróság elé kell állítani azokat, akik a leváltásról beszéltek. Ennek ellenére a pesti újságíró kollégák bejelentették, ha nem kapnak engedélyt, akkor megszöknek. Én közéjük tartoztam, de én a Katona újságból nem lehettem olyan hangos, mert az a minisztérium lapja volt, és nekem nem is volt olyan befolyásom, mint azoknak a nagy lapoknak, azonban én is velük tartottam. Egy tartalékos főhadnagy volt a parancsnokunk szárnysegédje, orvos volt egyébként. Azzal jó viszonyba lévén, mondtuk neki, hogy mi a tervünk. Azt mondta, meg ne próbáljuk, mert hadbíróság elé állítanak. Végül azt mondta, „jó, de én nem tudok róla”. Na, elindultunk tizen- ketten, mindenféle papír nélkül. Abban az időben állandó mozgás volt a front felé. Vissza szabadságosokat meg sebesülteket vittek haza a vonatok. Az egyik ilyen szerelvényen elindultunk. A nagyobb megállókon voltak ellátmányozó állomások: kon- zervet, melegételt lehetett kapni. Ugye papírunk nem volt, de a németek nem tudtak magyarul. Amelyik papíron volt valamilyen bélyegző, azt már elfogadták. Az egyiknek például a születési anyakönyvi kivonata nála volt, arra vételeztük fel az élelmet. Két hét múlva hazaértünk. Na de eljött a híre Pestre, hogy az újságírók elszöktek. Nagy volt a várakozás. Szombathelyi Ferenc, a vezérkari főnök elrendelte, hogy azonnal le kell minket tartóztatni, amint Pestre érünk. Kádár Gyula volt a mi közvetlen parancsnokunk, akit egyébként a németek később letartóztattak. Van egy híres könyve a Ludovikától Sopronkőhidáig. A könyvében is leírta, hogy mondta Szombathelyinek, hogy bízza őrá a dolgot, majd ő elintézi. Közben a nyugati újságírók megtudták, hogy mi készül ellenünk, úgyhogy nem akartak botrányt a mieink. Amint Pestre értünk, körülfogtak bennünket, és vittek a laktanyába. Senki, még a nősek se mehettek haza. Másnap kihallgatásra mentünk a Kádárhoz. A várban volt a hivatala. Kiabált velünk, meg voltunk ijedve. Amikor kikiabálta magát (ezt leírja a könyvében is), utána barátságosan mondta, hogy „Üljetek le és most mondjátok el, hogy mi újság a fronton!” Elmondtuk a nehézségeket, és hogy mindenképpen le akarunk szerelni. Azt mondta, hogy a katonáknál előírások vannak, és csak ott szerelhetünk, amelyik állományba tartozunk. Mi a kinti állományban voltunk, tehát itthon nem szerelhettünk le. Azt mondta a Kádár, hogy menjünk vissza, és ő garantálja, hogy tíz napon belül jöhetünk haza. Kassáról indultunk vissza, onnan indították a vonatokat. Be kellett menni az állomásparancsnokságra. Mikor megmondtuk az állomásparancsnoknak, hogy kik vagyunk, csodálkozott. „Siettek vissza?” „Dehogyis sietünk.” Kiutalt az Európa Szállóban tiszti szállásokat, és azt mondta, nyugodtan ismerkedjünk a várossal. Egy hétig Kassán éltünk. Megnéztük a nagyságos fejedelem sírját is. Végül mi kértük, hogy osszon be minket, mert hát mi is katonák vagyunk, és nem léphetünk túl az előírásokon. Azt mondja, „Hát, ha annyira siettek, jó. Holnap kaptok helyet.” Na, kiérkeztünk. Két nap múlva jött a 11
