Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 6. szám - A haditudósító - Beszélgetés dr. Kuntár Lajossal
felé, és a németek (akiknek a támogatásával az országgyarapítás megtörtént) benyújtották a számlát, és követelték, hogy mi is vegyünk részt a háborúban. A magyar hadsereg felszereltsége nagyon gyenge volt. A magyar hadsereg arra készült, hogy a szomszédjaival tör ki háború, akiknél a területei voltak, és akiknek szintén gyenge felszereléseik voltak. A világháborúban viszont modern haditechnikán alapuló német, szovjet hadseregek voltak. Azzal a feltétellel mentek bele, ha kapunk korszerű felszerelést. Nem lehetett tehát kivédeni. 1941-ben a megszállásban részt kellett venni. Tehát nem a harcokban, hanem a megszállásban. ’42-ben viszont egy hadsereget kellett felállítani, ez volt a második magyar hadsereg, amelyiknek szerveztek úgynevezett haditudósító századot is. Ebbe fotósok, filmesek, újságírók, képzőművészek meg propagandisták is tartoztak. A nagy lapoknak az volt a kívánságuk, hogy ők maguk nevezzenek meg maguknak munkatársakat, akiket úgyis behívnának, így megbízható cikkeket kapnak (’41-ben ugyanis már volt haditudósítás, de olyan gyenge cikkeket kaptak, hogy azt mondták a főszerkesztők, hogy ezeket nem közlik). Amikor a Honvédelmi Minisztériumban dolgozó főszerkesztőm megtudta, hogy ezt engedélyezték, egyik nap azt mondta, hogy a szombathelyi hadtest is részt vesz a háborúban, az én alakulatomat is mozgósítják, tehát biztos, hogy behívnak engem is. Ő el tudja intézi, hogy ne harcoló katonának hívjanak be, hanem a foglalkozásomnak megfelelően újságírónak. Én sokat gondolkodtam. Féltem a háborútól, megmondom őszintén. Az első világháború után a hazatértek, annyit meséltek a hosszú téli estéken a lengyelországi harcokról, meg a szuronyrohamokról. Én irtóztam tőle. Most háborúba menni... De hát mondta, hogy „nem kerülöd el, biztos, hogy mozgósítanak. És hát akkor mégis a foglalkozásodnak megfelelően...” - érvelt a főszerkesztőm. Végül beadtam a derekamat, rögtön elhelyeztek innen a Honvédelmi Minisztérium állományába. ’42 tavaszán megkaptam a haditudósítókhoz a behívót. Na most, ennél a haditudósító századnál külön csoportot alkottak a budapesti lapoknak a munkatársai, úgynevezett „külön tudósítók”. Mi közvetlenül a hadsereg alá voltunk rendelve, ott voltunk mi is, ahol a hadseregparancsnok, azon az állomáshelyen. Onnan mentünk ki autóval a helyszínekre sofőrrel. Két újságíró és egy fotós kapott egy kocsit. A magyar front 208 kilométer volt a Don-parton. Egyébként, mikor kiértünk, akkor nem mindjárt a Donhoz értünk, mert Kurszk volt a nagyváros, ahol gyülekeztünk. ’42 júniusában megindult a támadás, a szombat- helyi hadtest, tehát a véreink indultak először, és értek is elsőnek a Donig. Elég véres harcok voltak, ezekről én helyszíni riportot is írtam. Félelmetes volt az állandó lövöldözés közben. Elég hamar elértük a Dont, tudniillik, amikor a harcvonaláttörés megtörtént, az oroszok visszavonultak a folyó másik partjára. Az orosz közlekedési viszonyok olyanok voltak, hogy az utak mind délről mentek Moszkva felé, tehát nem keletről nyugatra. így egy hadseregnek az ellátása, lőszer-, élelmiszerellátása elég komoly gondot jelentett. A vasútvonalak is délről mentek észak felé. Ha a németek átmentek volna a másik partra, ilyen nehézségek elé néztek volna. Ezt a németek is felismerték, megálltak. Úgyhogy júliustól a Don partján voltunk. Mi pedig szabad közlekedéssel jártuk az egész frontszakaszt. Három hadosztály volt. A szombathelyi, a pécsi és a miskolci hadtest. Én legtöbbet a szombathelyi felé vettem az utamat, és gyakran felkerestem a régi barátaimat. Miután a Don-partig értünk, álló harcok keletkeztek, ami azt jelentette, hogy az éjjel átkeltek az oroszok, hogy foglyokat ejtsenek és pusztítsanak katonákat, a 10
