Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 5. szám - Gál József: Rekviem egy galériáért
tam. Utódaim - amíg volt még kiállítás - pedig már csak kamerákkal és zárt ajtókkal fogadhatták a megnyitó napja után érkezőket. Miután nem volt teremőr, csak a majdnem mindent látó kamerákra bízták az anyagőrzést, de hamar kiderült, hogy ez nem működik. így a megnyitó napja után leláncolt ajtó fogadta a látogatót, aki jobb esetben a portán kaphatott kulcsot a belépéshez. Ez így nem működhetett soká... Aztán az egykori sok-sok látogatót fogadó intézmény lassan „döglődni” kezdett, mára pedig bezárt. Talán nem véglegesen! Többször is említetted Frank János nevét, aki talán kicsit a példaképed is.. Igen, szívesen vállalom. A kiállítást rendezi valaki. Ilyen címmel írt a 70-es évek elején egy kis szösszenetet Frank János, minden idők talán legjobb kortárs rendezője, évtizedekig a Műcsarnok munkatársa. Ez a kijelentés már akkor is elgondolkodtatott, hogy ezt az evidenciát miért kell az ÉS nem sportújság színvonalú olvasóival ilyen határozottan közölni és persze meg is magyarázni. Az átlagos látogató belépve a kiállítótérbe az egyes képeket kezdi szemlélni, néha egész szakszerűen. A tárlat a maga összességében, mint összerendezett egység nem készteti véleményformálásra, kivéve, ha szokatlan, netán botrányos megoldással találkozik. Lehet, hogy ez nem is baj! így is hat rá a művek egymásutánja, jobb esetben felerősítve a pozitívumokat, éppen a rendező szándéka szerint. Ide kapcsolódva idézek egy emléket a múltból: a Vasi Fiatalokkal közösen rendeztük talán a harmadik kiállításunkat a Művelődési és Sportház „lépcsőház” galériájában. A csoport két legjámborabb, szelídebb tagjának „emelkedett” hangú vitájára lettem figyelmes: a főfalon való megjelenésükön vitatkoztak (a nézőtérre vezető, ajtókkal szabdalt falfelület középső, két ajtóval határolt felületre kívánkozott mindkét jámbor társunk (óh, hiúság vására!)! Akkor egy életre megjegyeztem, hogy nem mindegy hova kerül a kép, a szobor, a plasztika, stb Amikor munkaköri kötelességemmé vált a kiállításrendezés - a művek szétrakása, egymás mellé helyezése - igyekeztem ízlésemre, szakmai ismereteimre, meg némi ráérzésre hagyatkozva megoldani feladatomat. „A kényesnek” mondható Tavaszi Tárlatoknál - többször kértem kértem egy- egy tapasztaltabb kollégám - Vértesi Péter, Masszi Ferenc, Tóth Csaba segítségét. Főleg az okozott gondot, hogy nem lesz-e sértő egy „nagy” embert a Médium Galéria belső terébe tenni.... Azóta persze tudom, hogy csak a mű számít! Szinte minden tárlatnál tanultam valamit. Minden rendezésemet alkotás számba vettem. Ez hála Istennek egyre inkább visszaigazolást nyert. Amikor aztán lehetőség volt a 90-es évek közepén részt venni egy a Magyar Művelődési Intézet és a Műcsarnok kiállításrendező tanfolyamán, akkor láthattam, hogy nagy múltú szakemberek - Frank János is - az én addigi tapasztalataim, munkám tanulságait igazolják vissza. Elmondható, hogy e csodaszép szakmának van megtanulható része - művészettörténet, a kortárs tendenciák figyelése, az eligazo- dási képesség folyamatos fejlesztése, sok-sok tárlat elemzése - aztán ehhez kapcsolódik a sok éves egyéni tapasztalat többféle műfajban, különböző terekben. 46
