Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 4. szám - Prágai Tamás: Fészket rakni a szelekbe
Minden alkatrésze avult, kopott, hibás, gyenge vagy nem odaillő... És az új darabok nem illenek az egészbe! A Gellért tér felől felkapaszkodtunk a Citadellához, a hegy déli, mediterrán teraszain keresztül. Matyi javaslatára megnézzük közelről a „Felszabadulási” emlékmű talapzatánál álló két, „szocreál” gigászt. A megszálló szovjet katona szobrát már eltávolították. Az emlékmű talapzatán új felirat olvasható: „Mindazok emlékére, akik életüket áldozták Magyarország függetlenségéért, szabadságáért és boldogulásáért. ”Ágó megjegyzi: „Nem gondoltam, hogy ilyen hatalmas közelről. ” Hiába, a távlat, de a távlat hiánya is könnyen vezethet léptékvesztéshez. Hozzáteszem: „Eredetileg a kisebbik Horthy emlékművének készült.” „Ne hülyéskedj már, Sobri! Honnan veszed ezt a hülyeséget?” „Kisfaludi Stróbl készítette, aki nem fejezte be Horthy István szobrát, de a terveit felhasználta a felszabadulási emlékműhöz.” „Honnan tudod te, hogy milyen terveket használt Kisfaludi Stróbl?” „Mindegy, ez akkor is egy városi legenda. ” Rosszkedvűen, hallgatagon jövünk le a hegyről, egy elhagyott sétaúton, amely a Dunával párhuzamosan, a Rudas fürdő felett vezet északnak a sziklák tetején, a magasban, egészen a Szent Gellért szoborcsoportig. A Gyula bácsi által ugyancsak kevéssé kedvelt szent szobra épen őrzi az Erzsébet híd budai hídfőjét. („Nem érdekes, hogy ez megmaradt, fiam, amikor egész Budát szétlőtték?”) Matyi végig azzal dicsekszik kissé felvágós, kellemetlen módon, hogy angoltanítással milyen jól keres, mióta vállalati tanfolyamokat tart egy ausztrál nyelviskola alkalmazottjaként. Hiába, kevés a képzett angoltanár - az oroszból átnevelt kollégák pedig nem csak tanítani, de beszélni sem képesek... Mi volt az oka Sütivel való összetűzésemnek, nem tudom. Az első tavaszias, derült nap volt ez abban az évben, de csípős keleti szél fújt. Bizonyára feltűnt neked, hogy egy ideje nem említem Helént. Különös, hogy az ember, ez a „tudatos állat” mennyire kevéssé képes sorsának rendezésére. Ehhez a körülmények helyes ismeretére, sőt, a változások előrelátására lenne szükség. E két elv azonban egyáltalán nem jellemzi világunkat. A szempontok sokasága közül ki képes kiemelni a valóban jelentősei? Nincsen Nietzsche aforizmájánál lényegre törőbb: a világ nem logikus, nem is alogikus, hanem van; ezzel a röpke, pökhendinek tetsző állítással felállítottuk a nyugati filozófia kritikáját. Ettől én, aki a társadalom elemzőjének vallom magam, lámaszempillantásra sem tekinthetek el. Hiába érvényesítem az éppen legjellemzőbb szempontot kutatásaimban: lehetséges, hogy éppen ez lesz a legtávolabb vezető tévút kezdete. Nem lehetek hatékony önkritika nélkül. Vajon eddigi munkáim, a mandioka-kutatás legkivált, nem bizonyul-e afféle idétlen kuriózumnak majdan, a kutatástörténet perspektívájában - hiszen efféle kacskaringót számtalant ismer a tudománytörténet! Ettől való félelem, valljuk be, megalapozott. Hiszen megszállottság minden hipotézis, és az, hogy első inka gyűjtőutam tárgyává a megismerhetőség kérdést tettem, bizonyára 45
