Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 1-3. szám - Horváth Miklós: Magyarország szuverenitásának helyreállítása

előtt történt bevezetése óta a magyar nemzetnek egyszer nyílt alkalma, csak egyszer volt elegendő ereje és bátorsága ahhoz, hogy megkísérelje elérni a már 1848-ban kitűzött céljait, a nemzeti függetlenséget, a politikai szabadságot. [...] Céljaink máig nem változtak, ma sem engedünk a 48-ból, így nem engedünk 56-ból sem. [...] Ha nem tévesztjük szem elől '56 eszméit, olyan kormányt választhatunk magunknak, amely azonnali tárgyalásokat kezd az orosz csapatok kivonásának haladéktalan megkezdéséről.”15

így a forradalom és szabadságharc örökségét vállaló, azt megvalósítani akaró - egyre erősebb politikai támogatottsággal bíró - demokratikus ellenzék, majd az ezekből alakult demokratikus pártok mindegyike egyetértett abban, hogy a Varsói Szerződés felmondása, a szovjet csapatok távozása a szocialista rendszer lebontásának elengedhetetlen feltétele és követelménye.

A csapatok további csökkentésére Gorbacsov ekkor még csak abban az esetben látott lehetőséget, ha a NATO-tagországok külföldön állomásozó csapataikból hasonló nagyságú és minőségű erőket hazarendelnek.

Kárpáti Ferenc szerint Gorbacsov „a máltai csúcs előtt, 1989 utolsó hónapjaiban jutott el annak felismeréséig, hogy számukra is az az előnyös, ha Magyarországról, Csehszlovákiából és Lengyelországból kivonják a csapataikat. [...] Gorbacsov tisztában volt vele, hogy ha a fegyverkezési verseny kiterjed a világűrre, az tovább növeli a nemzetközi feszültséget és óriási megterhelést jelentene az ország egyébként is súlyos gazdaságára”.16

A szocialista országok egy részében - Lengyelországban, Magyarországon, Csehszlovákiában és az NDK-ban - zajló demokratikus átalakulásnak kedvezett, hogy Gorbacsov a Bush amerikai elnökkel 1989. december 2-án Máltán történt megbeszélésén „a szabad választások és a belügyekbe való be nem avatkozás elvét feltétel nélkül elfogadta”17.

Németh Miklós miniszterelnök annak tudatában, hogy várhatóan a közelgő választások központi témája a szovjet csapatok magyarországi tartózkodása lesz, - és a Külügyi és Honvédelmi Bizottság 1990. január 5-i ülésén az országgyűlési képviselők egy része is a kivonás folytatását és 1990 végéig történő befejezését követelte - levélben fordult Nyikolaj Rizskovhoz - a Szovjetunió Minisztertanácsának elnökéhez -, amelyben kezdeményezte, hogy „a Magyar Köztársaság területén ideiglenesen állomásozó szovjet csapatok teljes kivonásával kapcsolatos konkrét kérdésekről mielőbb érdemi tárgyalások kezdődjenek”1*. Négy nap múlva Németh Miklós és Nyikolaj Rizs- kov - a KGST szófiai ülésszakán történt személyes találkozásukon - megállapodtak a csapatkivonás üteméről.19

A szovjet katonai vezetés ekkor még képtelen volt figyelembe venni az új történelmi realitásokat. Erre példa, hogy az EFE Főparancsnokság 1990. február 12-én eljuttatta a tagországokhoz a Varsói Szerződés keretében folyó együttműködés korszerűsítésére vonatkozó „javaslatát”, majd a magyar katonai vezetés nem sokkal később megkapta a 2000-ig tervezett közös fegyverzettechnikai fejlesztési koncepciót, és 1990. március 21-én megérkezett a VSZ Egyesített Fegyveres Erőinek 2000-ig történő tökéletesítésére vonatkozó elgondolás is.

Ha viták és nehézségek árán is, de a Németh Miklós vezette kormány kezdeményezésére 1990. március 10-én megszületett az egyezmény20 arról, hogy a szovjet csapatok 1990. március 12-e és 1991. június 30-a között elhagyják Magyarországot.

Az egyezmény megkötésének közvetlen előzményeiről Dmitrij Jazov hadseregtábornok, a Szovjetunió honvédelmi minisztere Kárpáti Ferenc honvédelmi minisz140