Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 12. szám - Miskolczy Ambrus: Emil Cioran útja a gyermekkori paradicsomból "A kétségbeesés csúcsai' felé II. rész

végleg Kanttal, holott amikor korábban őt vagy Kierkegardot vagy Schopenhauert olvasta, valami istennek érezte magát.146 Akkor - emlékezett - „minden, a világ, a nők, én magam is közömbös lett. Valami monstrum jelentkezett bennem. A válság nagyon komolyan elharapódzott. Visszatértem az irodalomhoz, főleg a költészethez.”147 Amikor az északi művészet halálszemléletéről értekezett, már anakronisztikus formalizmusnak nevezte a kanti filozófiát, és arra a már melodramatikusnak ható antik bölcsesség megfontolására intett, hogy vajon az élet nem-e a halál, és a halál nem-e az élet?148 Mire Mircea Eliade, aki évek óta a „Levelek egy vidékihez” sorozatában nemzedékének minden egyes tagját kitanította, Ciorant is megintette, hogy hagyjon fel a halál-cikkeivel.149 De már nem volt visszaút. Nem is kereste. Először mintha a „Levél a magányból” sorozattal válaszolt volna az eliadei intésekre - a hegyek magányából, mert a hegyek a transzcendencia érzését sugallják. Innen már abszolút biztos, hogy a kultúra idegi egyensúlytalanság. Az öntudat is idegrendszeri zavar terméke. A hegyi ember derűs és humoros, a művelt viszont miként lehetne az, amikor barátai különböző politikai és ideológiai irányzatokhoz csatlakoznak. Miként tudhatná, mi az örökkévalóság perspektívája, amikor a karrierhez több száz ostoba könyvről kell beszélnie, és minden imbecillis szerzőt ismernie kell. A kortárs ember nem tartalmakban, hanem cserélgethető formákban él.‘5° Ha az örökkévalóság perspektívájából szemléljük a világot, oda jutunk, hogy minden szabad. Az örökkévalóság előtt a világnak nincs értelme. Azokra kell felfigyelni, akik megvalósítják azt a tragikus paradoxont, hogy elfogadják az elfogadhatatlan világot. A sors tudata fájdalmas világot fed fel. Ezért kell a filozófiának a halállal foglalkoznia. A sors, az örökkévalóság, az örökkévalóság problémái fontosabbak, mint a dialektika paradoxonjai.151 És itt már az a Cioran szólal meg, aki Dosztojevszkij és Nietzsche olvasmányait élte át, anélkül hogy említette volna őket, inkább velük dialogizált. Kijelentései az ő világukban gyökereznek. Dosztojevszkij hősei mondogatták: ha nincs Isten, mindent lehet. Nietzsche tragikus sorsszemléletét, az amorfatit élte át Cioran. Amit pedig a dialektikáról írt Cioran, a bűnt elkövető és bűnhődő Raszkol- nyikov megvilágosodásával rokonítható, mert amikor a szerelemben feltámadt, „a dialektika helyét elfoglalta az élet, és lelkében valami egészen új világnak kellett kiépülnie”.152

De milyen legyen Cioran világa? Milyen világ épült az ő lelkében? O már „a semmi lovagjainak rendjébe” kezdett tartozni. Tudomásul vette, a társadalmi élet lényege az igazságtalanság. Az élet önmagában „középszerű szubsztancia”. Ahhoz, hogy valami különöset lehessen alkotni, „transzcendentálni kell az élet kereteit, a csúcsokon kell élni, ahol a megváltást már nem hozhatja meg sem az élet, sem a halál”. Akik pedig megértik, hogy az ember a halálnak van odavetve, „bizonyítják, hogy nincs mit nyerniük és veszteniük e földön, amelytől a nap még nem vonta meg a fényt”.1551932 novemberében mintha saját depresszióját írta volna ki, úgy ecsetelte, hogy a depressziósok azért mondanak le vágyaik kiteljesítéséről, mert a belső fatalitás rögtön levágja szárnyaikat, és ezért a kétségbeesés életelemük, viszont a paroxizmusig fokozódó elszigetelődés intenzívebbé teszi az öntudatot, a drámát úgy élik át, hogy nem naiv módon kapcsolódnak be a lét áramába, és innen „az a lí- rizmusuk, amelynek a jellege mindig filozófiai, és így objektíválják a szubjektív átélést”.154 Eliade már közben egyik újabb tanácsosztó - „A fiatalok órája” című - szkeptikus hangütésű levelében kifakadt: „Komolyan nem tudom, mit akarsz.” Mert

77