Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 12. szám - Miskolczy Ambrus: Emil Cioran útja a gyermekkori paradicsomból "A kétségbeesés csúcsai' felé II. rész

„innen a metropoliszból” senki sem változtathatja meg „azon élet csodálatos ritmusát, amely életre meg vagy híva”.155 Mire Cioran válasza: „Ütött a fiatalok órája. De nem klasszikus és normális ritmusban, hanem hírt hozó és apokaliptikus módon.”156

Cioran kisebb cikkeiben burkoltan saját életprogramját fejtette ki. Olykor még kicsit tudálékos, sematikus, iskolás. Ha egy-egy könyvet ismertet, érezni, nehezére esik, mert eltéríti fő témájától: önmagától. De ezekben a fentebb kivonatolt cikkekben itt van minden: aktivizmusának indítékai és annak aztán elvetése. Feltérképezte kora szellemi táját és a magáét, jelezte a választási lehetőségeket, amelyekkel élt, és aztán amelyeket kárhoztatott. Leveleiben érzelmileg telített, sőt túlfeszített líriz- musra adta a fejét, pontosabban a lelkét, talán azért is, hogy ellensúlyozza testi bajait. És bár Kant filozófiáját messziről csodálta, a lírizmus a noumenális világ illúzióját nyújthatta vagy pótolhatta. De ha valaki, akkor Nietzsche adhatta volna a mottót a ciorani lírizmusnak is: „a lét és a világ csak mint esztétikai jelenség igazolható örökre”.157 Az esztétikum kiszorította a morált. Cikkei azt példázzák, hogy miként hagyott fel a reflexív fogalmi gondolkodással, miközben a kétségbeesés racionalitását tárják fel. Átadta magát a kétségbeesés örömeinek. Kellemesebb lehetett a kétségbeesést közvetlenül szavakba önteni, mint róla értekezni. Levetette a filozófiai nyelv kényszerzubbonyát. Leveleiben már megtalálta az önkifejezés közvetlenségének stiláris szintjét, most az irodalmi szintet kellett kialakítani, az irodalmi exhibicionizmusét. 1964-ből visszatekintve visszatekintve az elmúlt évtizedekre tömören jelezte, nem filozofál, „benyomásokat, tapasztalatokat írok le - többé-ke- vésbé absztrakt formában”.158 És miután Husserl fenomenológiájáról olvasott, beleborzongott az „iskola-terminológiába”, és „a szektás gőgbe”, megvetéssel jegyezte meg, hogy ennek hordozói, „»filozófiai antropológiáról« beszélnek és nem az emberről. Egyébként, én is átmentem ezen, amikor belesodródtam ugyanebbe a kalandba és nyelvi misztifikálásba. De Pascal, Nietzsche és Sesztov kiemeltek ebből. // Oly nehéz a dolgokkal szembe nézni, és oly kényelmes a problémákhoz tartani magunkat.”159 Cioran jellegzetes apodiktikus stílust alakított ki, és ezt egyelőre lí- rizmussal ötvözte.

Következő - 1933 elején megjelent - cikkei, mint „A fájdalom revelációi”, „Az örökkévalóság tapasztalata”, „Az igazi agóniáról” már könyvének előhírnökei. Persze az előzményeknek is vannak előzményei. És nemcsak a már idézett töredékek. Úgy 18-19 éves lehetett, amikor Verlaine „Szorongás” című versét lemásolta. (A költeményben a költő elzárkózik a természettől, kineveti a művészeteket, megtagadja Istent, a gondolkodást, a szerelmet, és retteg a haláltól.'60 És ki tagadná: elég banális egy vers tartalmát egy mondatban összefoglalni, de több mondatban is az.) Cioran néhány mondat erejéig eltűnődött azon, hogy a költemény kiemeli az embert a töredezett és banális létből, és amit mond, megfelel a bergsoni folyamatosság eszméjének, végül kvázi-ars poeticájaként leszögezte: a verset nem szabad elemezni, az elemzés megsemmisíti azt, ami benne értékes, és „az az érzésem, hogy amikor Verlaine a verseit írta, elveszett hallucinációs álmaiban, irracionális szenvedélyei vezették, a költészet számára nem más, mint a közönségessel és mindennapival szembeszegülő érzékenység rejtett, dallamos és szenvedélyes ritmusának poétizá- lása.”'6' Cioran, miután nem talált megnyugvást az alkalmi cikkezésben, nekilátott a világ átpoetizálásának.

78