Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)

2013 / 1. szám - Alexa Károly: Tormay Cécile portréja alatt (IV. rész)

amelyben a szerző Nyugattal való kapcsolatáról is erőteljes modorban ad számot (ezen belül is: „a Nyugatban zsidó pincérek tálalták az irodalmat”) Bámulatos szöveg „Babitsné” irománya. A sértettség sikolya, „falsetto” (amely nem mellőz egy igazi nőiesen gálád oldalvágást Tormay Cécile és a Napkelet felé sem), néhol szinte a hebegő együgyűségig... Élvezetes olvasmány és remek pillanatkép a harmincas évek közepének irodalmi belviszonyairól, és elég, ha mögéje képzeljük József Attilától az ekkori Kései siratót, a Kosztolányi-líra utolsó monumentumát, a Számadást, vagy Móricztól az Erdély trilógia záró darabját, A nap árnyékát. (S ha már véletlenül szóba került Móricz: ne felejtsük, ő is Nyugat-szerkesztő volt, 1935-ben két éve, hogy megvált Babitséktól. 1939-es naplójegyzeteiben olvassuk a világ végére rekedt-rekesztett Oláh Gábornál: „Móricz Zsigmond 60 éves. Mi a macska? 60 éves? Már? Hiszen csak tegnap járt itt nálam és kusztonozott (nógatott), hecceit mosolygós ábrázattal: ’Gyere, Gábor a Nyugathoz; mindenről és mindenkiről megírhatsz akármit, csak a zsidókat nem szabad bántani.’ Nesze neked független magyar irodalom. Ő csakugyan nem merte kikezdeni a zsidókat, mert tőlük szedegette föl százezreit.” „Tegnap” lett volna ez, Móricz szerkesztői idejében? Aligha. 1929-ben egy interjúban már említi a történetet - még hozzá 1908-ra dátumozva...)

És Németh László? Németh László meg a „kánon”? Akkor és most?

Akkor - 1935-ben - szegény Sophie így kezdi dolgozatát: „Nem tudom, emlékez- nek-e még a Nyugat olvasói Németh Lászlóra?” Ma a szegény Tamás Gáspár így: „Regényeit nem olvassák, színműveit nem játsszák, eszméit betemette az idő.” És?

Olvassuk bármilyen szemüvegen át azt a feltűnő mennyiségű (és zömében: igényességül szakanyagot, amit a Nyugat századik évfordulója „kitermelt” (a tudományos ambíciónak ez a hatalmas hulláma is árulkodik arról, hogy az irodalomtörténészek számára ez az év több volt, mint protokolláris esemény - alighanem valódi tudományos kihívás), nos, mérlegeljünk így, minősítsünk úgy, nem vonva ki magunkat az évforduló színházi-képzőművészeti-mediális alkalmaiból sem, egy biztos: a Nyugatról többé nem lehet azokkal az intézményesített közhelyekkel beszélni, mint eddig - mint amiket eddig a Nyugat önmagáról szuggerált. Az évforduló meghatározó élményét kinek-kinek mi más jelenthette volna mint - az újraolvasás. És a hozzá-olvasás.

A P1M által rendezett 2008. októberi konferencia felvezető előadásában Kulcsár Szabó Ernő a tőle megszokott kissé csikorgó stílben, de annál szigorúbban, tehát pontosan és okosan fogalmazva értékeli át a Nyugat kulturális orientációjának kérdéskörét és az erre rárakódott lózungokat. „Könnyen belátható, hogy a Nyugat szellemiségének értelmezése miért maradt sokszor fogva abban a horizontban, amelyet maga a Nyugat létesített. (És e tekintetben a Nyugat mindvégig nagyon is ügyes és igen szuggesztív médiapolitikát folytatott.)” A tanulmány attól imponáló, hogy egy nagyon szoros olvasás során fogja vallatóra a folyóirat kultúraértelmező dolgozatait, oda jutva, hogy Ignotust jelöli meg ama szellemi vezetőként, akinek kultúrafogalma a kezdetektől meghatározónak mondható, sőt innen fejlik a lap társadalomkritikai irányultsága is. És ebben-nála - fogalmazok most én - aligha van kitüntetett helye ama kulturális, szellemi, mentális, sőt nyelvi „másságnak”, amit a lapnak a „magyar- ságát-magyarosságát” számon kérő korabeli kritikák hiányolnak. Én magam annak is tulajdonítok némi modális funkciót, hogy Ignotus szövegei jórészt polemikus228