Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)
2013 / 4. szám - Czetter Ibolya: Szóval győzni, meggyőzni
nézőpontjához, jelentéstulajdonításához visznek közelebb, s mi ebben a szociokul- turális tényezők szerepe? A szociokulturális tényezők tipikus együttállásának kérdése a homogenizáló stíluseszménnyel összefüggésben Márai egyéni stílusának vizsgálatához is adalékul szolgálhat. A Vendégjáték fiktív narratív diskurzusát (Genette felosztását alapul véve) alapvetően a heterodiegetikus narráció és (Tátrai nyomán: 2011: 176) az egyszemélyes (auktoriális) történetmondás jellemzi: a fiktív történetközlő egymaga uralja a narratív diskurzust, „a történet fizikai és társas világa abból a (referenciális) tájékozódási központból kiindulva reprezentálódik, amelyet alapvetően a történetmondó személye (térbeli és időbeli elhelyezkedése, továbbá társadalmi státusza) jelöl ki, (...) a történet mentális világa is a történetmondó személyéből (szubjektumából) kiindulva reprezentálódik, hiszen alapvetően hozzá köthető a (történet) mondás mint aktív tudatosság, így a szereplők mentális állapotai is ebből kiindulva válnak hozzáférhetővé” (176.) A regényfejezet ugyanakkor speciális abból a szempontból, hogy a történetmondó a regényben betöltött korábbi szerepkörétől eltérő módon viselkedik, fokozatosan kihúzódik a történetből, eliminálódik, s az egyik szereplőnek (protagonistának): Franciskának adja át a közlés jogát, valamint a perspektívát. A történetmondó a háttérben marad, szerepe csupán a közvetítő, kommentátor funkciójára redukálódik: „mondta, kérdezte, felelte, folytatta" - csupán ennyit fűz hozzá a szereplők szavaihoz. Az egyenes idézések kerülnek túlsúlyba, s az idézett/beágya- zott szereplőre helyeződik át a hangsúly. A választott szövegrész kommunikációs helyzetét tekintve társalgás, pontosabban dialógus, megfelel azoknak a szociokulturális elvárásoknak és feltételeknek, amelyeket az ilyen típusú szövegekkel szemben támasztunk: például szerveződésében fordulókat, fordulóváltásokat tartalmaz, két résztvevő szópárbajára épül, szekvenciális elrendezésében klasszikus felépítésű: kérdések és válaszok váltakoznak, alkotnak szoros szekvenciális egységet, szomszédsági párokat, a beszédpartnerek a nem kívánt válaszok elkerülése érdekében előszekvenciákat alkalmaznak, amelyekkel előkészítik a főszekvenciákat. A beszélgetés kezdetén egy kérdés-felelet típusú szekvenciát találunk: „Miért írtam a levelet?; Ki vagy Franciska?; Mi az élet, Franciska?; Milyen lesz az életünk?". Ekkor még mindkét fél „jelen van” a dialógusban, sűrűbben érkezik visszajelzés Casanova részéről, sőt: kezdeményezőként egyszer-egyszer ő határozza meg a beszédirányt, hogy aztán az előzetesen kieszelt forgatókönyv szerint mihamarabb hallgatag, passzív szerepbe kényszerüljön. A második egységben már csak a hosszú szólamokat követő végponton kap lehetőséget a válaszadásra, a reagálásra; jelenlétéről és hozzáállásáról, mentális állapotáról (szándékairól, vágyairól, vélelmeiről, érzelmeiről) csupán a Franciska beszédébe beépített reflexiókból értesülünk: (Te menekülsz az emberek elől, mert azt hiszed, más dolgod van a világban. Azt is tudom, hogy semmit nem csinálhatsz nélkülem tökéletesen a világban,... Most úgy beszélsz velem, mint egy gyermekkel vagy őrülttel szokás...Hallgatásod kérdi, mit tudok ilyen egészen, ilyen nevetségesen, ilyen eszelősen, ilyen életre-halálra biztosan?...Nem, Giacomo, most nem voltál őszinte. Magad is tudod, hogy ez már nem kevés, hanem valami...Tudom, hogy félsz, még mindig félsz... Még mindig vonakodsz, Giacomo, még mindig játszol, túlságosan jól játszod szerepedet... Nem kellek, szerelmem? Milyen félelmes vagy, mikor így hallgatsz... nem kellek? nem tudlak megvigasztalni?... Lehetséges, 164
