Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)
2013 / 4. szám - Czetter Ibolya: Szóval győzni, meggyőzni
hogy mégis te vagy az erősebb, szerelmem?) A női szereplő kiinduló- és nézőpontjából válnak hozzáférhetővé partnerének tudati folyamatai, az ő hermeneutikai aspektusa, értelmezései és tulajdonításai kerülnek előtérbe: ő tolmácsolja, mi jár beszédpartnere fejében, mit gondol, érez, akar az adott szituációban. Casanova tényleges emberi tulajdonságait valójában nem ismerjük, a róla kialakult kép, a legenda, a mítosz és bizonyos értelemben jóval hétköznapibb megközelítésben a típus alapján ítélnek a nők is, akik leskelődnek utána. Ezt támasztja alá, hogy külső leírása ellentmond a róla terjengő legendáknak: pocakos, sárga agyarai vannak, ritkuló haja, bőre állaga mind arra utalnak, hogy öregszik, s egy cseppet sem hasonlít a vágyképre, amelyet egy igazi férfiról őrzünk magunkban. Mégis: mint egy ritka tüneményt, a férfiúi princípium kivételes képviselőjét látják benne. Nem a személyisége, hanem a szerepe alapján identifikálják, látható tehát, hogy nem önmagától, hanem a helyzetétől és a róla alkotott elképzelésektől az, aki. Az őt szemlélők azt látják benne, akit látni akarnak. A Gestalt elmélet teóriájával összhangban épp ezért nem is a konkrét vonások a lényegesek C. személypercepciójában, hanem a szimbolikusak és ideáltipikusak, vagyis a következő sztereotípiák: C. a csábító, a kalandor, a szoknyavadász, akinek személyiségét felszippantotta a szerepe. Különös csavar a történetben: C. önmagát kell, hogy alakítsa, álarcban. A tükör motívum és az álarc mint a személyiségfelismerés, önszembesítés kelléke többször is szóba kerül a regényben. Az énattribúciós elmélet nézőpontjából a ruha- és az identitáscsere egyik magyarázata lehet, hogy ezáltal van esély a nagyobb fokú éntudatosságra, hiszen mintegy külső szemmel, kívülről kényszerül C. önmagára tekinteni, vagyis úgy, ahogy mások néznek rá. A dialógusból tehát a közlés arányainak megváltozásával, egyoldalúvá válásával, az egyik fél aktivitásának erősödésével csaknem magánbeszéd lesz. Az így reprezentálódó határozottság együtt jár a szereplő önpozicionálásával. Az elmondottakon túl a beszélgetés erőteljesen színpadiassá is válik, mert a természetes párbeszéd helyett mesterkélt helyzetet teremt, hogy a társalgó félből Franciska szimpla bábut kreál, nem engedi szóhoz jutni, fokozatosan ellehetetleníti partnerét, megfosztja önállóságától, nézőpontját is ő képviseli, értelmezi helyzetét, leírja lelki folyamatait, helyette él, lát, érez stb. Arcokat, álarcokat helyez rá, s mímelt helyzetekre reagál. (Ugyanilyen távolító és színpadias effektus, hogy a cselekvést a jelenetben nem csupán végrehajtja, hanem le is írja a mozdulatot, ezáltal mesterkélt benyomást kelt, távolságot teremt: Nézd, kihúzom ezt az aranymarkolatú, karcsú vítőrt, melyet este oldalamra kötöttem, s átnyújtom neked cserébe....Casanovának pedig egyéb lehetősége nem lévén, a testnyelv beszéde marad közlésként. A narrátor hangsúlyozza a nem verbális üzenetek fontosságát, illetve protagonistája interakciós jelenlétének kifejezésére a nonverbális eszköztárat mozgósítja: hátradőlt a karosszékben, keresztbe vetette a szoknya alatt a térdeit, s kitömött melle fölött összefonta karjait...Ne hunyd be szemed, mintaki elfordul... Nem igaz - mondta rekedten a férfi. Ne nyúlkálj remegő uj- jaiddal az álarc felé...) Az emberi társas viselkedés tudományos módszerekkel történő tanulmányozásának tanulságait felhasználva, a szociálpszichológia nézőpontjával tovább tágíthatjuk a vizsgálat szempontrendszerét. Allport (1968) és Forgács (é.n.) nyomán összefoglalva a szociálpszichológia elsődlegesen arra a kérdésre ad választ, hogy az emberi interakciók miképp játszódnak le, hogyan befolyásolja a társ(ak) tényleges 165
