Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)
2013 / 4. szám - Czetter Ibolya: Szóval győzni, meggyőzni
és címét...? stb. Az interrogációkban bennefoglalt más alakzatok (halmozás, túlzás, gradáció, gemináció, stb.) komplex alakzattá válva megsokszorozzák a retorikus hatást. Franciska eléri célját: Casanova megelégeli az uszítást. A befejező részben a felkorbácsolt indulatok lecsillapulnak, Franciska az összefoglaló epilógus eljárását választja, még egyszer végighalad beszéde főbb pontjain, kiemelve a bizonyított érveket, s Casanova emlékezetébe vési a legfontosabb tételeket. 11. A dolgozat első, terjedelmesebb fejezete a szépirodalmi szövegrészlet értelemszerkezetének feltárása során a szövegszerveződést, a szövegszervezés stratégiáját retorikai nézőpontból, a retorizáltság összetevői alapján vizsgálta, a következő részben kognitív stíluselméleti keretben más aspektusok bevonásával, a stílus szocio- kulturális tényezőinek a példaszövegben előtérbe kerülő jellemzőivel, működésük sajátosságaival foglalkozik. Néhány gondolattal kapcsolódik a Tolcsvai Nagy Gábor (1996, 2005, 2012) és a Tátrai Szilárd (2011, 2012) elméleti alapvetésében megfogal- mazott/felvázolt modellhez, és azoknak a választott téma szempontjából felmerülő felhasználási lehetőségeire irányítja a figyelmet. Mivel a vizsgálat szépirodalmi szöveg, jellegéből következően befolyásolja a befogadói jelentésképzés lehetőségeit. Abból indul ki, hogy a szöveget fikcionális jellege alapján közelítjük meg, amelyben minden epikai szubsztancia a narrátori tevékenység transzpozíciójának van alávetve. A narráció tehát olyan közlés, amelynek középpontjában a történet elbeszélése áll, amelyet adott narrátor hajt végre, akinek közlései részint a történetet alkotják, részint pedig azokat a reflexiókat, asz- szociációkat, hangulatokat, emóciókat stb., amelyek a történetre vonatkoznak, vagy attól teljesen függetlenek. A szövegvilágban a narrátor tevékenysége ugyanolyan fikció, mint a történetben részt vevő személyek vagy azok cselekedetei. A szereplők dialógusait is úgy értelmezzük, hogy azok a narrátor közlése által jelennek meg, a párbeszédes, dramatizált részekben a közlő ágens csak látszólag „adja át a szót” a történet szereplőinek. Ebből a nézőpontból felmerülhet a kérdés: mennyi a létjogosultsága a szociokulturális tényezőkkel történő vizsgálatnak. Igaz, a szépirodalom sajátos keretei között, ám ebben a szövegben is a megformálásban jutnak érvényre a szociokulturális tényezők, kontextusfüggő nézőpontváltozást követ a narrátor a szereplő beszédstratégiájának és magatartásának megalkotásakor. A diskurzusvilágban a közös figyelmi jelenetben két protagonista egyezkedését kísérhetjük figyelemmel, amely a szerelmi történet forgatókönyvének sémája alapján épül fel. Az egyezkedés fogalmán azonban nem azt a folyamatot értjük, amely a résztvevők nyelvi választásával kapcsolatos stílustulajdonításkor nyomon követhető, hanem az egyezkedés itt a meggyőzés során alkalmazott nyelvi konstrukcióknak a vizsgálatára irányul, pontosabban arra, hogy a résztvevők mennyire tudnak érvényt szerezni álláspontjuknak a megválasztott nyelvi és stiláris megformáltság segítségével. Milyen taktikai és beszédstratégiai fordulatokkal éri el a beszélő a kívánt hatást és célt: hogyan lesz a kevésből sok, majd elég? Rekonstruálhatók-e azok a belső jelentéstulajdonítási folyamatok, amelyek a hallgató félben játszódnak le, hiszen csak a meggyőzésre törekvő megszólaló álláspontjához férhetünk hozzá. Milyen módon építi be a szövegbe (fiktív párbeszédbe) a beszélő azon kérdéseket, amelyek belső 163
