Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)
2013 / 4. szám - Borbély László: Pokolkörök
- Mindjárt hoznak magának pálinkát, mondja a hadbíró.- Meghaltam!- Nem végeztük ki.- Magának nem hiszem el.- Megrendeztük a halálát.- Hazudik. Kivégeztek.- Csokonai András főhadnagy térjen magához! Álmának mániákus színei egybemosódnak: virágok, szirmok, koszorúk táncolják körbe, arcába pillantanak és felsikoltanak. Hisztérikusan tépik le róla a takarót, teste szenvedés teli sebei láttán meglengetik fehér zászlóikat, vörös iszap bugyog fel a hézagos parketták rései között, a magányos szobaszögletekből, az ökölbe szorult ujjai ketreceiből. Megrágott héjú kenyér a némaság, a sugallt vastagságú sóhajok, a mozdulatlanság engedetlen törvényei, melyeket önmagukkal szembesítve nyom a nyers, véres húscafatokkal meggyalázott mélylélektan. Tátott szájjal kapkodnak levegő után benne a másodpercek, mint a krízisben megnémuló énekesmadarak. Kinyitja a szemét. Felül az ágyon. Fülel, felméri a csönd mögött meghúzódó neszek távolságát. Egyelőre nem tudja eldönteni, hogy van-e értelme felkelni az ágyból és elindulni bármilyen irányba. Annyira akarta a szabadságot, annyi mindent elgondolt előre, s most, amikor rajt múlnak mozdulataim határai, megkísérti a gondolat, hogy nem tud mit kezdeni a hirtelen kinyílt térrel. Az időtlenből belebukik az időbe és ettől kezdve osztoznia kell rajta másokkal, akik nyilván mindent megtesznek majd azért, hogy megszerzett jussukat birtokolják. Hiába akarja folytatni az életet. Honnét is folytathatná? Onnét semmiképpen, ahol elbukott, mert az lehetetlenség. Sem ő, sem a többiek nem ugyanazok már, mint akik voltak. Megváltoztak. Egyik napról a másikra szüntelenül változnak, az az én, amellyel néhány esztendeje, tegnapelőtt, tegnap, vagy egy órával korábban az életét élte, ma már nincs. Ami helyette van, az nem ugyanaz. Jobb és rosszabb lett, illetve se jobb, se rosszabb, egyszerűen csak más, mint aki előtte volt. Mire befejez egy gondolatot, már más valaki, mint aki abban a pillanatban voltam, mikor eszébe jutott. Nemcsak az elmúlás kísértő gondolatának ütközik neki állandóan, hanem a megújuló életébe is. Visszafelé nem lehet menni, és egy helyben toporogni sem lehet; az úton, amelyen az ember öntudatlanul, sorsának engedelmeskedve elindult, végig kell menni, akkor is, ha az poklokon át vezet. 134
