Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)
2013 / 4. szám - Kalász István: Szegényház
KALÁSZ ISTVÁN Szegényház „ÉS EGY NÁDSZÁLRA TŰZVÉN. INNI ÁD V ALA NÉKI” Három órát kellett repülni délkeletnek, a reptér új volt, de a főváros ganédomb. Keskeny utcák futottak a sötétbe, büfék, vakolatlan falak, lovas kocsik, sáros luxusautók, a házak között kutyák falkába verődve, koldusok, rendőrök mindenfelé. A fővárosból terepjáróval négy órát tartott az út Z.-be. Hegyek között, buszokat, kamionokat, kordákat előzve, kerülve. De a kisváros kikötőjében a tenger mélykék volt, a part szürke, köves, a hullámokkal megtelt a férfi lelke, nézte a tengert, a szállodákat, a pálmákat, a téren játszó gyerekeket, az omladozó emlékművet, az üres strandot a napágyakkal, és arra gondolt, jó döntés volt, hogy elvállalta az állást. Másnap reggel kiment a város szélére, megnézte az építkezést. Nem haladtak semmivel, a kerítés, az irodák, öltözők álltak, de a műhelyeket el sem kezdték építeni, a via nacionala országútra kivezető utat sem betonozták le. A művezető beszélt, mint a vízfolyás, ez meg az volt baj, hadarta, és a férfi végül kiabált. Hogy milyen dolog ez itt? Hogy nem ezért adják a pénzt. Nyugatról. És ő majd rendet teremt. Megmutatja, megtanítja mi az a fegyelem, mert csak így lehet, a fejtést meg kell kezdeni. Délután elment, hogy megnézze a házat. Fent a város fölött, a hegyoldalban. Nő nyitott ajtót, és a férfi arra gondolt, ilyen csak filmekben van. Hogy ilyen szép nőt lát. Csakúgy. A kétszintes ház tágas volt, a bérleti díj alacsony, a bútorok újak, az ablakból a városra látott, egy szigetre a párás tengerben, és a sziget olyan volt, mint egy összegömbölyödött csecsemő. A nő, Ina tudott angolul, kicsit németül, és a férfi, ahogyan letette elé a kávét, megkívánta. Arra gondolt, hogy ott a szőnyegen. Üvöltve. És, hogy kislányos melle lehet, amit ő szeret, és halkan, esdeklően nyöghet közben. A ház alatt kert volt terasszal, napernyővel, kis szökőkúttal. A szélben pálmák levele kopogott, a férfi állt az ablaknál, a nap lebukott a tengerbe, itta a törökös kávét, és arra gondolt, ez élete egyik legszebb pillanata. Itt fog lakni. A tengernél. Aztán megkérdezte, van-e nőnek állása, Ina mondta, nincsen, a férfi arról beszélt, a cégnél kellenek emberek, a nő ekkor belenézett a szemébe, a férfinek remegni kezdett a gyomra, igen, keresnek munkatársakat. A könyvelésen..., ott kellene. Még valaki. Aki megbízható. O a vezető, ő intézi a felvételt. Tehát? Másnap délután a nő jelentkezett az építkezésen, a férfi személyesen ment le a kapuhoz, a kövér őrök vigyorogtak, a nő ment utána, megnézte az épületet, az irodát. És az asztalt. Ahol majd dolgozni fog. Input-output, ez lesz a dolga, mondta a férfi, a komputer segít, lesz büfé, ebédet hoznak, egy közeli étterem elvállalta, főznek a dolgozóknak, igaz, a fizetés nem lesz magas. Ez van, a pénzt egy kövér szarházi dönti el a Rajna partján, azok ott azt hiszik, hogy a világ végén olcsó az élet. Ina nem szólt, bólintott, a férfit megint elfogta a vágy, szerette volna átölelni a vékony testet, védeni mindentől, a fülébe súgni, nem lesz semmi baj. O majd vigyáz rá. Este találkoztak a téren. A kikötő mellett, a háborús emlékmű alatt öregasszonyok ültek, gyerekek fociztak, egy öregember krumplit árult. A férfi megkérdezte, 135
