Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)

2013 / 1. szám - Pelle János: A humorista

jesen mindegy. Egyszerű népek, többségük olyan primitív, mint a barom, de elvétve akad köztük úriember is. Mindent megisznak, ami az útjukba kerül, és ha berúgnak, olyanok, mint az állatok. Jobb, ha messziről elkerüli őket, soha nem lehet előre tudni, mi telik ki tőlük. Mindenféle elképesztő dolgot beszélnek róluk, egymást sem kímélik. Ha ennek a fele is igaz, jól kifogtuk velük. Szerencsére már nem szedik össze az utcán az embereket, és hajtják el őket, ki tudja, hova és miért. Már csak az hiányozna neki, hogy visszavigyék ugyanoda, ahonnan úgy-ahogy hazavánszorgott, szerbiai kitérővel. Tudomást sem vett az oroszokról, levegőnek nézte őket.

Május húszadikán megjelent egy új, karikatúrákat közlő vicclap, a Ludas Matyi. Azt beszélik, lesznek más humoros újságok is. Fogadni merne, ősszel kinyitnak a kabarék és újra komédiákat játszanak majd a színházak. Kell a humor az embereknek. Pesten burjánzanak a viccek. A legismertebb: „Szembetalálkozik a hazatért deportált volt szomszédjával, aki megkérdi, hogy van. ’Ne is mondd! Nincs semmim azon kívül, ami rajtad van!”

Honnan fakad a vágy, különösen bennünk, zsidókban, hogy még a legrémesebb helyzetekben is nevessünk magunkon? Vagy épp azért támad közöttünk annyi humorista, mert annyi borzalmat élünk át? Ha így van, a humor a perverzió sajátos formája, olyasmi, mint a mazochizmus. De az is lehet, hogy a lelkünket gyógyítjuk vele. Nevetünk, mert egyszerre látjuk magunkat, meg mindazt, ami körülvesz bennünket, kívülről és belülről, tragikusan és komikusán. A humor csíp, de életmentő. Mint a Salvarsan, amitől elmúlt a szifiliszes fertőzése... Egyszerre vagyunk elevenek és holtak, üldözők és üldözöttek, okosak és buták, ártatlanok és bűnösök. Ezért hisszük el, hogy még az utolsó pillanatban is fordulhat a kocka, a hóhér megbotlik és hasra esik, kitör a röhögés, és a kivégzést lefújják. És akkor is áltatjuk magunkat, amikor a nyakunk köré tekeredik a kötél... Derűs happy endben bízva könnyebb meghalni, mintha beletörődnénk a sorsunkba. Ezért kellenek a humoristák, akik a remény cseppjeit préselik ki magukból.

Még a bíróságon is elfogja az embert a nevetés. Októberben az apját beidézték a Markó utcába. Elkísérte a tárgyalásra, érdekelte, hogyan dönt a bíróság egy olyan ügyben, melyben nyilvánvalóan ellentmond egymásnak a tisztesség és az igazság. Taub Lajosnak egy bizonyos Kövesdi György küldetett idézést, hogy tanúsítsa: hazudik az a két ember, akikkel együtt bujkált a Katona József utcai zsidóházban, 1944 novemberében. Hermann és Goldstein urak állítása szerint az apja tanúja volt, amint ők arany ékszereket adtak át Kövesdi úrnak, keresztény szomszédjuknak, megőrzésre. A fickó persze semmire sem emlékezett, hazudott, mint a vízfolyás. Pedig az apja előtt vette át a csíkos vászonlepedőbe kötött csomagot azzal, hogy az ostrom után majd visszaadja. Igen ám, de két nappal később Kövesdi, aki tolvaj volt, de a vagány fajtából, egy razzia elől a saját ágya alatt rejtette el az apját, eléje állt és vakmerőén elküldte a pártszolgálatosokat. Ha Taub Lajost akkor beviszik a nyilasházba, valószínűleg nem éli túl. Igaz, ha a Dunába lövik, most tanúskodnia sem kellene. Most Kövesdi ügyvédjének kérdésére kijelentette, hogy a megadott időben és helyen semmit sem látott, majd ezt a megdöbbent Hermann és Goldstein szemébe mondta. „Isten engem úgy segéljen.” Az apja tartozott az életéért a hamis esküvel. Papok és rabbik hetekig vitatkoznának az eseten, de ő is ugyanezt tette volna. A bíró elutasította a keresetet, és máris kiszólt, hogy jöhetnek a következő pereskedők.

76